Főkép

Az Inner Vitriol egy közel ismeretlen olasz progresszív metal zenekar. Mind a négy tag nagyon jól zenél, az énekes Gabriele Gozzinak eszményi prog hangja van, úgy James LaBrie (Dream Theater) és Ray Alder (Fates Warning) mixe, ezek egyedisége nélkül. És a zenéről is nagyjából ugyanezt lehet elmondani. Nyilván ez a muzsika elég komplex meg sűrű ahhoz, hogysem elsőre beüljön bármi dallam, de úgy érzékeltem, nem is igen volt azonnal ható melódia (bár a közönséget bemozdító riffelős rész akadt). Tetszett Gozzi önironikus konferálása, szimpatikus volt a produkció, de hogy kedvenccé váljanak, valami egyénibbet kellene alkotniuk.

 

 

Ami persze már a progresszív metalnak nevezett irányzatban is közel lehetetlen, s erre épp az est fő fellépője a bizonyíték. Geoff Tate a Queensrÿche nevű seattle-i zenekarral 1983 és 1994 között a metal zene egészére nézve meghatározó lemezeket, dalokat készített, és világsztárrá vált. Ám aztán kifogyott a lőpor, számos hibás lépésük is volt, és Tate igen csúf körülmények között kilépett. Azóta készített több olyan-amilyen szólóalbumot, de alapvetően a QR legfontosabb lemezével, az Operation: Mindcrime-mal haknizik (minthogy a bíróság úgy ítélte, csak neki van joga teljes egészében eljátszani azt az anyagot).

 

Az 1988-ban megjelent album forradalmi volt a metalban, zeneileg, szövegileg egyaránt, sőt, a zenekar a kor legújabb technikai vívmányait is alkalmazta akkoriban a videóklipjeiben és koncertjein. Addig is voltak politikus szövegű metal dalok, de ez a konceptalbum nagyban arra épült – miközben egy lebilincselő történetet is elmesélt. Akkoriban ők voltak „a gondolkodó ember metal zenekara”, meg „a metal Pink Floydja”. Külön lehetne arról értekezni, hogy Tate akkor Ronald Reagan amerikai elnök és az ő tettei kapcsán adott rendkívül éleslátó, máig érvényes látleletet, és arról, hogy milyen volt azt akkoriban, az ún. szocializmus végnapjaiban először hallani Magyarországon – s milyen rétegeket ad az élményhez az, ami épp csak pár nappal a koncert előtt történt hazánkban a választásokon. Maradjunk annyiban, hogy engem ez a lemez tanított meg a kritikus gondolkodásra, és máig látom országban, világban az igazságát.

 

Ugyanakkor az, hogy Tate gyakorlatilag haknizik, hogy aprópénzre váltja a múltját, nagyon elszomorít. Már szűk tíz évvel ezelőtt is volt ugyanitt egy Mindcrime-végigjátszós koncert, és az is vegyes élmény volt, de ahogy feljöttek a színpadra Tate aktuális kísérői, már a fejemet fogtam. Biztos olcsóbb európai bérmuzsikusokkal turnézni (bár a basszer ausztrál volt), de arra nem számítottam, hogy ilyen fazonok lesznek a színpadon: pl. a három gitáros egyike mintha az ifjú Nagy Ferónak öltözött volna be, míg a másik kb. fehér kalapos Jamie Winchesternek. Aztán amikor a Scorpionst idéző egyszerre mozgós, kirúgós figurákat is bemutattak, komolyan megfordult a fejemben, hogy ideje hazamenni. Tate maga a motoros, cowboykalapos cuccában még hagyján, láttuk őt már őrültebb ruhában is (a QR kb. 2010-es, Cabaret című előadásának felvételeit máig nem volt lelkierőm megnézni…). Volt olyan pontja a koncertnek, amikor úgy éreztem, nem egyszerűen önparódia ez a fellépés, de valahol minket, régi híveket is kifiguráz, mert valószínűleg a könyökén jön már ki neki magának is a Mindcrime, meg hogy mindenki azzal jön neki, hogy az volt az igazi. De valószínűbb, hogy egyszerűen csak egy díszletek nélküli színielőadásként kell felfogni ezt a koncertet.

 

Az azonban biztos, hogy pár dal alatt rájöttem, hogy mindegy, mi ez az egész, az is mindegy, hogy szekunder szégyenérzetem volt egyes pillanatokban, ahhoz képest, hogy Tate még mindig elég jól énekel azon a káprázatos hangján, és hogy ezek a dalok máig borzongató élményt nyújtanak. Nem tehetek róla. Lehet, hogy olyan húzásaik voltak Tate-nek és kísérőinek, amiket egy normális tribute zenekar sem engedne meg magának, de attól még mind jól zenéltek, szinte hangról hangra hozták a dalokat. A szintin is játszó ír hölgy, Clodagh McCarthy sokat vokálozott és persze a monumentális Suite Sister Mary-ben énekelte a prostiból apácává lett Mary nővér részeit, és rendben volt. Sőt, még a dob is jobb volt, mint korábbi alkalmakkor – azt az Inner Vitriol-os Michele Panepinto kezelte, noha Scott Rockenfield hangzását, stílusát ő sem tudta interpretálni. Nyilván Geoff hangja már nem a régi, de azért elég sok olyat kiénekelt, amit kevesen tudnának.

 

A teljes Mindcrime után kaptunk további hat QR dalt, a legfrissebb is 1990-es volt, és persze, hogy ezeket is jó volt újra hallani: Empire, Walk in the Shadows, Jet City Woman, Take Hold of the Flame, Silent Lucidity, Queen of the Reich. A Silent Lucidity volt a QR legnagyobb sikere, még az angol királynő zenekara is játszotta egy alkalommal. Előtte egész sokat beszélt hozzánk Tate (addig nemigen), és valóban elgondolkodtató volt, mikor mondta, hogy nézzünk körül, vannak itt arcok, akiket ismerünk meg akiket nem, de valószínűleg sosem leszünk többé így együtt… Hm. Valóban, és fiatalok se leszünk már, és nem lesz több Mindcrime és Empire sem. De, bár fájdalmas látni, hogy ez az ember, aki anno hatalmas helyeken lépett fel és mindig elképesztő minőséget hozott minden szinten, most teltházas A38 Hajón haknizik, és szembesülni azzal, hogy hogy elrepült az idő („the mirror never lies”), azért csak jó volt ez a koncert.