Főkép

Bizony még csak megtippelni sem tudom, hogy immáron hányadik korábban névről sem ismert skandináv alkotóval ismerkedtem meg a Polár Egyesület jóvoltából, de a pár éve kiadott Földre szállt bába óta az biztos, hogy Edvard Hoem ismét egy olyan író, aki nemcsak nekem tetszik, de akinek vitathatatlanul van helye a hazai piacon is.

 

Aki még nem olvasott volna tőle, annak tudni érdemes, hogy a norvég szerző elsősorban történelmi témájú regényeket ír, ám egyúttal olyanokat is, amelyek felelevenítik saját családjának történetét is. Ennek fényében talán nem túl meglepő, hogy a második magyarul megjelent művében, A hegedűkészítőben is saját felmenője életén keresztül mutatja be a 19. század első felének Norvégiáját, valamint azokat a változásokat, amelyek végbementek ezen az ekkoriban még roppant szegény és hányatott sorsú országban.

 

A címszereplő, Lars Hoem életét kora gyermekkorától követjük nyomon, ami már csak azért is fontos, mert a fiatal fiút rövid időn belül három olyan csapás / hatás is ér, amelyek döntően befolyásolják személyiségét és egész felnőtt életét. Ezekből az egyik az, hogy az óriási termetű Larsot, bár mindennél jobban szeretne, az édesapja nem engedi hegedülni, mondván, hogy ilyen vaskos ujjakkal úgysem lehet belőle soha igazi zenész. Bár már ez is komoly trauma, de a másik kettő még súlyosabb, és ráadásul össze is kapcsolódik egymással. Egy napon ugyanis eltűnik az addig bálványozott féltestvére társaságában a Lars által mindig is kedvelt cselédlány (akinek a zeneszeretetét is köszönheti), aki minden bizonnyal az idősebb fiútól terhes, és aki később sem kerül elő. Természetesen egy ilyen helyzettel a korabeli hatóságok nem tudnak mit kezdeni, így marad a kétely: vajon Pe bűnös vagy ártatlan? Lars szerint egyértelműen az előbbi, és nem tudja felfogni, hogy egy tökéletes isten által teremtett világban az ilyesmi mégis hogyan fordulhat elő? Talán nincs is isten, ám ez egy olyan radikális gondolat, amit ebben az időben és ebben az országban nem lehet kimondani…

 

„– Azon tűnődöm, mi volt Isten célja azzal, hogy megsebesültem – mondta Tosten. – Próbálom kitalálni, mit akar üzenni nekem.

– Nyilván nem Isten irányítja, hová repül a faszilánk, amikor egy ágyúgolyó a hajó oldalába csapódik! – felelte Lars.

– Szerinted ez az ördög műve?

– Szerintem a véletlen műve – mondta Lars –, a vakszerencse, ha úgy tetszik.

– A véletlen határozná meg a sorsunkat? – folytatta Tosten. – Akkor hogyan hihetsz Isten létezésében?

Lars nem szólt többet. Belátta, hogy Tosten az emberi élet egyik nagy kérdésével szembesült, amelyre nincs válasz.”

 

Hoem, ahogy a korábbi művében, úgy most is kimondottan lassú tempót diktál, ám amit leír, az megfelel a valóságnak. Így a mű egyik síkján megismerjük ezt a jóravaló, csendes, gyerekkori traumáival folyamatosan küszködő férfit, az életét, döntéseit, valamint azokat a történelmi viharokat, amelyek ide-oda dobálták, a másikon viszont részletes kitekintést kapunk az olyan apró, történelmi részleteket illetően, mint hogy például hogyan nézett ki egy haditengerészeti bevonulás, egy tengeri csata, milyenek voltak a körülmények egy brit börtönhajón, vagy éppen hogyan készítették el a kor legfontosabb norvég exportcikkét, a szárított halat.

 

Hoem véleményem szerint azért írt közel tökéletes történelmi regényt, mert egyszerre tudott a tényekre építeni, bemutatni a korabeli életet, realistának lenni, ugyanakkor elérni azt is, hogy a könyve szinte letehetetlenül érdekes legyen. Igazán jó kombináció, így természetesen A hegedűkészítő megint csak egy olyan alkotás, amit nyugodt szívvel tudok ajánlani.