Főkép

ÚTKERESÉS

 

A szultán látogatása után nem hívták többé Hrisztót a kajmakám házába. Megfeledkeztek-e róla, vagy a török valamiért nem volt megelégedve vele, nem tudta, de nem is bánta, hiszen amúgy is csak kényszerből járt oda. Máshogy állt a dolog az iskolával, ahol a fiatalember lelke nyugalomra talált. Aprilov ellátta idegen nyelvű könyvekkel. Az olvasottak messzi országokról, dicső tettekről szóló történetekkel csábították. Szerette volna, ha róla is írnak, az elvesztett lány utáni bánatáról, arról, hogyan harcolt az ellenséggel a Haza szabadságáért. Gyakran tűnődött, milyen lehetett az élet száz évvel korábban. Arra is vágyott, hogy láthassa szülőföldjét száz évvel később, de tudta, hogy ez lehetetlen. A múltról alkotott elképzeléseiben vér és vadállati tettek sejlettek fel. A jövőt egy másik Bulgária képei uralták. A cár saját, az emberek boldogok, nyugodtak, szabadok, még a nap is ragyogóbban süt. De mindez csak ábránd volt, s ezért is merült el oly nagy kedvvel az írók által lefestett világokban. Az angol szerzők elbeszélő képességükkel ejtették rabul. Irigyelte őket, amiért olyan ügyesen fűzik egymás után a betűket és a szavakat. Arról álmodozott, hogy ő is megírja saját sorsát, ezért vetett papírra mindig néhány sort bűnös életéről, s töprengett, vajon van-e hasonlóság az olvasottak és az általa összerakott mondatok között.

 

*

 

A másik nagyvilágra nyíló ablakot a magyarokkal való barátsága jelentette. A francia nyelv segítségével jól megértették egymást. István a német mellett is kardoskodott, mondván, hogy egész Európában beszélik, de Hrisztót az angol vonzotta. Hosszasan beszélgettek ezen a nyelven messzi földekről, mindenféle országról, ahol a keresztények embernek érezhetik magukat. A bolgárnak egyre inkább kedve lett volna felkerekedni, de hát hová mehetett volna? Fogalma sem volt, s különben is, Marija nélkül az élet Gabrovón kívül is csak gyötrelem lett volna. Azt sem tudta, hogy válhatna meg a szeretteitől, akik időközben egyre ritkábban jutottak eszébe.

Berkes mesélt neki a Dunáról, melyet Hriszto Ruszcsukból ismert, ahová mindig nagy kedvvel ment. Más volt ez a város, mint a többi, ahová még nem jutottak el az európai vívmányok, s a kikötő mindenféle nációt vonzott. Mintha a folyón, nyugat felől másfajta levegő érkezett volna, a szabadság és a művészet levegője, nem a török gaztetteké és a földre szegezett tekinteteké. A magyar állította, hogy Buda fenséges város, Pest meg házak és emberek kiáradt tengere. Hriszto a tengerről kérdezte, István pedig lelkesen mesélt neki a végtelen víztükörről, mely lenyűgözte. Még egy kis metszetet is mutatott bolgár cimborájának, mely óriási hullámokon hánykolódó hajót ábrázolt. Az ifjú hátán hideg futott végig, valami szíven szúrta.

 

Aztán Berkes, mintha szülőföldjére akarná csábítani, újabb képet húzott elő – azon láthatta is Buda szépségeit a folyó felett. Mesés látvány volt, de az idegen azért csak idegen marad.

 

*

 

Egy idő után aztán Hriszto újra üzenetet kapott, hogy a kajmakám várja. Kendőbe burkolózva indult el. Óriási pelyhekben hullott a hó, a hold és a csillagok úgy ragyogtak át közöttük, akár az apró gyertyák. Az ifjúnak be kellett ismernie, hogy ilyet még nem látott, a hóvihar általában mindent eltakart. Most bocskora úgy csikorgott, akár a rozsdás ajtópánt, mégis örült ennek a zajnak, volt benne valami különös. Friss volt a levegő, felüdült tőle, a csípős hideg megigézte. Mikor a házba lépett, olyan volt, mint egy öregember – szemöldöke és haja, mely kilátszott a kucsma alól, tiszta fehér volt. De nem volt vesztegetni való ideje, kezdenie kellett, türelmetlenül várták. Hriszto még körül se pillantott, mikor a kajmakám, mint a villám, ráparancsolt:

– Játssz! Valami búsat!

A dudás valahogy megérezte, hogy halott van a családban. Hogy ki volt az és hogyan halt meg, nem derült ki, de minden nyomasztó volt és furcsa. Az összegyűltek a maguk módján végezték a búcsúztatót, amit csináltak, semmiben sem emlékeztetett a bolgár szokásokra. Ittak, vízipipáztak, a hölgyek körülülték urukat, aki olvasója huszonhét gyöngyszemét forgatta. Salvárik látszottak, hennával festett kezek, a fejkendő rése mögött megbúvó szemek – semmi más. Egyikükön hosszabban megpihent a tekintete, valami láng vakította el, szíve megrebbent, nyilván a masztika okozta, amiből neki is töltöttek a halott emlékére.

 

*

 

Egy kora estén István bejelentette, hogy megkezdik az előkészületeket a hazatérésre. Csak múljon el a tél, tette hozzá a boldogságtól ragyogó magyar. Megint győzködni kezdte Hrisztót, hogy tartson velük, de ő nem állt kötélnek. Valami erő nem engedte, hogy elhagyja Gabrovót, még Toplesig sem akaródzott mennie. Hírt kapott, hogy Ivanka nagyanyó és Riszto nagyapó eltávozott – előbb az asszony, néhány hónapra rá az öreg. Bátyja, Szpasz még nőtlen volt, mintha a sors megátkozta volna a két fivért, hogy ne találják meg szívük választottját. Anyja, Gergina és apja, Minko az élet kitaposott útján haladtak, gondoskodtak mindenről, ahogy azelőtt is. Hriszto apja továbbra is segíti a hajdutokat, tette hozzá a földi, régi cimbora és segítőtárs, azok közül, akik annak idején elpusztították a haramiákat. Azt is megsúgta, hogy még mindig beszélnek Marijáról a faluban. Az első leány volt Toplesben, s a törökök elragadták. A fiatalok a róla szóló történeteken nőttek fel. A felnőttek az ő sorsával riogatták gyerekeiket, a lelkükre kötve, hogy kerüljék a törököket. Marija anyja és apja napról napra sorvad a gyötrelemtől elvesztett gyermekük után. Mindkettő egymaga hordozza bánatát. És ennyi. Amúgy minden a régi.

A magyarok egyre halogatták az indulást, mindig közbejött nekik valami. Hallani lehetett civakodásukat, de gyorsan és hevesen beszéltek, nem lehetett érteni. Így a két barát, István és Hriszto tovább zenélhetett együtt Gabrovóban, s tovább cseveghetett az idegen életéről...

 

 

VÁRATLAN TALÁLKOZÁS

 

A gondolat, hogy saját élete egy petákot sem ér, egyre csak mardosta Hriszto lelkét. A félelem, hogy visszatérjen a faluba és ábrándja, hogy megtud valamit Marijáról, magányos emberré tette. Gyakran korholta magát, amiért ritkán gondol a szülői házra, el-eltűnödött, hogy nézhet ki annyi év után anyja, apja, bátyja, nővére és annak családja. Mikor unokafivérei gyerekeivel játszott, vagy az iskolába ment, arra gondolt, vajon milyen lehet az unokahúga és az unokaöccse. De mindez csak káprázat volt, szerettei arca egyre halványult előtte. Egyedül Muncsi macska vidította fel, mikor álmaiban ismét Toplesben járt. Ezek az álmok tiszták és világosak voltak, négylábú pajtása pedig merőn nézett rá zöld szemeivel.

Gurult az idő, akár a cipó abban a régi mesében, Hriszto élete azonban egyhangúan csordogált. Egy szombati napon, karácsony után a kajmakám házában érte az éjszaka. Nem először. A házigazda már akkor így rendelte, amikor csütörtökön üzent neki. A vacsora a végéhez közeledett, éjfélre járt az idő. Lassacskán mindenki aludni tért, Hriszto is készült elheveredni a lócán, amikor valaki zajtalanul beosont a kisszobába.

– Én vagyok – suttogta a háremhölgy, s a férfi szájára tapasztotta a tenyerét.

Hriszto elképedve hőkölt hátra. A smaragdok tüze valósággal égette. Szíve feldobogott. „Istenem, micsoda látomás!”, gondolta. A holdfényben megpillantotta a kikerekedett hasat – várandós.

– Oly régóta figyellek, de sehogy se mertem felfedni magam előtted.

– Hát ide hurcoltak azok a vadállatok?

– Igen, de már nem bírom tovább. Segítened kell! Ismerem a titkos kijáratot. Könyörgök! Szökjünk meg!

– Istenem, óvj meg a kísértetektől! – Hriszto döbbenetében azt hitte, álmodik, s alig bírt megszólalni. – Miket beszélsz?!

Az évek során oly sokszor és sokféleképpen elképzelte az első találkozást, a sorsnak mégis sikerült meglepnie. Villámsebesen rohanták meg a gondolatok: eddig miért nem fedte fel magát előtte, s most miért beszél hirtelen szökésről? Elképedésében abban sem volt biztos, mindez ébren történik-e. Odanyúlt, hogy megérintse Mariját, félve, hogy a látomás azonnal elillan. A nő nem tért ki a kinyújtott kéz elől, de aztán folytatta:

– Letelepszünk valahol messze, kettesben.

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy te vagy az. Hagyd, hadd örüljek egy kicsit! Köszönöm Neked! – suttogta, s egy pillantást küldött felfelé, a Mindenhatóhoz.