Főkép

Szokás szerint minden év csak viszonylag lassan indul be könyves szempontból, ám az utóbbi néhány hétben már sikerült belefutnom pár igazi remekműbe is, de közben már meg is jegyeztem magamban: oké, itt van néhány ragyogó regény, de a novellák mégis hol maradnak? Úgy tűnik, nem is kellett több, hiszen az általam is nagyon várt legújabb Krusovszky kötet, A másik mozaik finoman szólva is megugrotta a szintet, és az utóbbi idők egyik legszínvonalasabb magyar kisprózaköteteként azt hiszem, sok olvasó tetszését fogja elnyerni.

 

Úgy gondolom, egy novelláskötet akkor igazán jó, ha nem csak bele vannak dobálva különböző témájú történetek, hanem a nagy egész valami gondolatiságra, ötletre, világnézetre van felépítve. Krusovszky műve pontosan ilyen, mert bár az egyes sztorik játszódjanak bár más és más helyen, vagy más és más időben, de közös bennük, hogy olyan (egy női főhőst nem számítva) fiúkat, férfiakat állítanak a középpontba, akik bár a lelkük mélyén szeretnének kapcsolódni valakihez, de bármit is tesznek (vagy éppen nem tesznek) megragadnak önnön magányukban.

 

Ami csak megint jó hír, hogy az itt szereplő történetek meglehetősen magas és egyenletes színvonalon íródtak, különösebb hullámhegyek és -völgyek nélkül. A „Bronzszínű foltok” elbeszélője egy az életében megrekedt, magasabb célok nélkül élő középkorú férfi, akit egy nap váratlanul felhív rég nem látott apja, hogy szívességet kérjen tőle. A „Fent a hegyen” hőse szintén egy hasonló korú férfi, aki házassági válsága elől egy kis, vidéki nyaralóba menekül, és nem várt módon olyan fordulatok várnak rá ebben a faluban, amelyek elvezethetnék egy új, jobb élethez is.

 

„Ezek a vidéki könyvtárak Magyarországon a megtévesztésig hasonlítanak egymásra. Ugyanaz a padlószőnyeg, ugyanazok a polcok, térelválasztók, növényállványok mindenütt, sőt ugyanolyan szomorkásan meredező anyósnyelvek és melankolikus filodendronok agonizálnak a sarkokban. Van benne egy nagy adag otthonosság, miközben ott lüktet az ember fejében a kétségbeesés is, hogy ezek szerint ennyire megrekedt itt az idő.”

 

A címadó szöveg egy duplafenekű elbeszélés, hiszen narrátorunk meghallgatja egy barátja előadásában egy tulajdonképpen mindkettejük számára idegen öregúr históriáját, de hogy levonjon belőle valamilyen tanulságot, arra már nem vállalkozik. Így – nagyon helyesen – ez a munka az olvasóra marad. De hogy ne csak középkorú férfiakról legyen szó, a „Halászok” egy kamasz fiú története, aki egy unalmas nyár folyamán egészen váratlanul betekinthet a felnőttek nem is annyira szép világába…

 

Krusovszky Dénes kötete ebből a szempontból valóban azt tudja, amit a legjobb novellaciklusok: nem egyszerűen egymás mellé helyez történeteket, hanem finoman, szinte észrevétlenül egymásra írja őket. A szereplők nem találkoznak, a helyszínek sem kapcsolódnak közvetlenül, mégis ugyanaz a tapasztalat kering újra és újra: az elhibázott döntéseké, az el nem mondott mondatoké, és annak a furcsa, lebegő állapotnak a tapasztalata, amikor valaki már érzi, hogy változtatnia kellene, de még nem képes rá.

 

Ez a visszatérő alaphelyzet ad egyfajta különös feszültséget a kötetnek. Nem a nagy drámák vagy látványos fordulatok irányából építkezik, hanem apró elcsúszásokból, félreértésekből, késlekedésekből. A figurák sokszor pontosan tudják, mit kellene tenniük, mégis halogatnak, vagy egyszerűen rossz irányba indulnak el. És talán éppen ettől válnak hitelessé: nem hősök, hanem nagyon is ismerős, esendő alakok. Soha rosszabb novelláskötetet!