Edward Brooke-Hitching: Az ég atlasza

A csillagászat arra készteti a lelket, hogy felfelé nézzen, és kivezet minket ebből a világból egy másikba.

Platón, i.e. 380 körül

Edward Brooke-Hitchingnek nem ez az első különleges témában írt könyve: Fox ​Tossing, Octopus Wrestling and Other Forgotten Sports címmel írt korábban a történelem során (talán nem véletlenül) feledésbe merült bizarr és veszélyes sportokról; a The Golden Atlas című művében izgalmas földrajzi felfedezésekről értekezik a térképek vonatkozásában; a The Phantom Atlas című könyvében olyan térképeket mutat be, amik sosem létezett helyeket ábrázolnak... de ezeken felül is több, izgalmas térképeket (vagy könyveket) bemutató kötete jelent meg angolul. Ezeknek a magyar kiadására sajnos még várnunk kell, de addig is itt van nekünk Az ég atlasza, ami - nevéhez hűen - a csillagok közé repít minket: a csillagtérképek történetét foglalja össze, egészen az őskortól kezdve, napjainkig.

Az égi arénában isteneket, szörnyeket, az idő mérésének eszközét, kémiai titkokat és isteni figyelmeztetéseket is felfedeztünk; ehhez társul a fölöttünk elterülő kozmikus végtelenség nyomasztó súlya. Az űr továbbra is hipnotikus erővel bír számunkra: minél több titkát fejtjük meg, annál több új rejtélyt fedezünk fel, és annál mélyebbre vonz bennünket. 

Az emberiséget az ősidők óta izgatja az égbolt titkainak megfejtése. A szerző vezetésével ebbe az izgalmas, titokzatos, rejtélyekből és csodákból soha ki nem fogyó világba léphetünk be. Az őskortól kezdve a mai napig követhetjük végig az égbolt dokumentálásának történetét: Brooke-Hitching jó érzékkel adagolja a száraz tényeket és az érdekességeket, az újabb és újabb kérdéseket, rejtélyeket. És, természetesen, egy csillagtérképekről szóló kötet nem lehet teljes illusztrációk nélkül - sőt, valójában ezek képzik a könyv gerincét, és a szöveg sokszor "csak" abban segíti az olvasót, hogy még jobban el tudjon merülni a csodálatukban. 

Az írásos emlékeket megelőző korokból is maradtak ránk olyan emlékek, amik bizonyítják, hogy az őseinket is foglalkoztatta az égbolt. Ezt a témát az archeoasztronómia tudománya kutatja, és eddigi eredményeikről Az ég atlasza lapjain is olvashatunk egy válogatást. Az őskor és a bronzkor csillagtérképei tárgyi emlékeken keresztül maradtak fenn: barlangrajzokon, fémlapokba karcolt és szertartási ruhákba varrt csillagképeken keresztül kaphatunk képet arról, hogy az akkor élt emberek milyen viszonyban voltak az égbolttal. A későbbi korokból, a sumér civilizációtól kezdve, már írásos emlékeken keresztül pillanthatunk be a témába: ékírásos agyagtáblák, fantasztikusan részletes ókori kínai csillagtérképek, egyiptomi szarkofágok feliratai mesélnek az ég titkairól. Az ókori görögök ugyan égtérképeket nem hagytak maguk után, azonban a görög irodalom legkorábbi fennmaradt alkotásaiból még így is sokat megtudhatunk arról, hogyan viszonyultak a csillagokhoz - az ókori görög tudósok munkássága pedig hosszú évszázadokra meghatározta a nyugati világ égboltról való gondolkodását. 

Külön öröm számomra, hogy a szerző nem csak Európára és a nyugati világra fókuszál. A terjedelmi korlátok miatt természetesen nincs lehetőség arra, hogy minden egyes civilizáció égbolttal kapcsolatos történeteit egyforma terjedelemben mutassa be, de az egyes korokban éppen a leginkább előrehaladott ismeretekkel rendelkező kultúrák - például az ókori Kína vagy a középkori iszlám világ - nagyobb terjedelemben jelennek meg. Emellett egy sor kevésbé ismert vagy kevésbé alaposan kutatott kultúra égtérképei is helyet kapnak, az észak-amerikai őslakosoktól kezdve, a dzsainizmuson keresztül, egészen az aztékokig.

A csillagászat 15. századi történetétől kezdve már nem annyira az egyes kultúrák bemutatásán van a hangsúly, hanem egy-egy olyan tudós, olyan csillagász (például Galilei, Kepler vagy a Herschel-testvérek) munkásságának az ismertetésén, akik sokat tettek ezért a tudományágért. Jól nyomon követhető, ahogy a természettudományok előrehaladásával a csillagtérképek világában egyre inkább visszaszorult a művészi ábrázolás jelentősége. A korai csillagtérképek esetében gyakorlatilag elválaszthatatlan volt egymástól a történetmesélés és tényközlés, az univerzum titkainak fokozatos megfejtésével azonban az égbolt térképei is egyre tényszerűbbek lettek. A csillagképek történeteit bemutató ábrázolások helyét átvették a nagyfelbontású távcsövekkel készített felvételek - ám sokszor ezeknek sem elhanyagolható az esztétikai értéke. Gondoljunk például a Holdról, vagy akár a távoli csillagködökről készült felvételekre!

Az égtérképek és az égbolt történetei mellett Brooke-Hitching azt is bemutatja, hogyan működött közre a csillagászat a tudomány fejlődésében: az égbolt jelenségeinek megfigyelése először a matematika tárgykörébe tartozott, majd kész vándorlást végzett a különböző tudományterületeken: hosszú utat tett meg a földrajzon és a kémián keresztül, amíg megérkezett a mai, a fizika társaságában elfoglalt helyére. De külön fejezetet kap az üstökösök kutatása is, és megtudhatjuk, hogy vált a Hold feltérképezése a modern kor egyik legnagyobb hoaxává a 19. században.

Az ég atlasza számtalan – kitalált és valós – történet gyűjtőhelye. Szemet gyönyörködtető, ugyanakkor olvasmányos és informatív kötet, amelyet ugyan egyben végigolvasva is élvezetes olvasni, de talán még jobb időről időre elővenni, belelapozni, és hosszasan nézegetni az illusztrációkat. Hátha nekünk is üzennek általuk a csillagok