Főkép

Azért is szeretek sokszor teljességgel ismeretlen szerzőktől olvasni, mert így garantáltan nem tudhatom előre, hogy mivel fogok találkozni, ezért minden meglepetésként ér. Például most fogalmam sem volt, hogy kicsoda az a dán-svéd Johanne Lykke Holm, de az elég volt, hogy a Polár Egyesületnél jelent meg az első magyar nyelven is elérhető kötete, így gondolkozás nélkül fejest ugrottam a mélyvízbe.

 

Már rögtön a Strega legelső lapjain világossá válik, hogy ez egy egészen különös alkotás lesz, hiszen az elbeszélőnk, Rafaela egy olyan hangot üt meg, amit nehéz hová tenni. Annyi bizonyos, hogy a világot furcsa szemekkel látó fiatal lány elhagyni készül otthonát, hogy egy hosszú vonatút végén megérkezzen egy, a világtól elzárt, hegyvidéki településre, pontosabban az emellett fekvő szállodába, a címadó Stregába.

 

„Kilenc fiatal nő voltunk idénymunkán a hegyekben, vagy kilenc fiatal nő fogvatartva a hegy túlsó oldalán, vagy kilenc fiatal nő, akiknek kezeit munkára fogták, látták a saját kezüket, ahogy keményített anyagokat arcuk elé emelnek, hogy aztán a földre ejtsék azokat, látták a kezüket, akár egy szobor kezét, amint nagy kancsókból erős bort tölt, egyenesen a kiszáradt földbe, mintha csak jóllakatni szeretné azt. Különböző helyekről jöttünk, de a korunk és a gondolataink megegyeztek. Egyikünk sem akart háziasszony lenni, sem pedig feleség. Azért küldtek ide minket, hogy megkeressük a kenyérrevalónkat, és hogy a társadalom méltó tagjaivá váljunk. Szorgos anyák és láthatatlan apák lányai voltunk, akik az oldalvonal mentén maradtak. Annak árán kerültünk a hegyekbe, hogy valaki eladott valamit. Lehetett ez ezüst, lehetett ez drágakő, amit valaki megörökölt. Pénzbe került a lányaikat a hegyekbe küldeni. A lányoknak szükségük volt jegyre, vízumra, tejcsokoládéra. A lányoknak szükségük volt talizmánokra. Lehetett ez egy kövekkel és átlátszó műanyaggal borított aranykeretes doboz, amelyben a lány egyetlen dédelgetett kincsét tarthatta: egy olyan tejfogat, amelyen még rajta volt a vér.”

 

Mivel csak Rafaela monológját hallgatjuk, folyamatosan információhiánnyal küzdünk, hiszen bár a lány egész pontosan leírja ezt a helyet, fogalmunk sem lehet, mégis mire szolgál ez az ódon és elhagyatott épület, vagy arról, hogy ha szemmel láthatóan nincs itt egyetlen vendég sem, akkor miért vették fel hősnőnket és nyolc, hozzá kísértetiesen hasonlító társát, és miért kell betartaniuk a hallgatag, és meglehetősen furcsa, zavarba ejtő személyzet parancsait.

 

De ugyanilyen nehezen értelmezhetőek a lányok egymásnak előadott meséi is, amelyekben néha azért megjelennek történetszerű elemek is, de mégis inkább a hangulat még ködösebbé tételéhez járulnak hozzá. Holm, ha nagyon meg kellene határoznom, akkor egy horrorszerű alapelemeket felhasználó különös mesét írt a modern női lét kihívásairól, egy olyan regényt, amely elsősorban a hangulata és nem a története miatt képes hatnia az olvasóira, így vagy szeretni fogjuk vagy nem, középút nem nagyon van. De hogy egészen egyedi és meglepő, az egészen biztos.