Főkép

Věra Chytilová a csehszlovák új hullám egyik legeredetibb és legmeghatározóbb alakja volt, aki nemcsak rendezőként, hanem éles kritikai szemléletű értelmiségiként is maradandót alkotott. Élete és pályafutása a művészi megalkuvástól mentes lázadás és az állandó kísérletezés története.

 

1929. február 2-án született Ostravában, és kezdetben egészen más irányba indult: eredetileg filozófiát hallgatott, majd két évig építészetet tanult. Első házasságát még pályája elején, 1950-ben kötötte a neves fotóművésszel, Karel Ludwiggal. Ez a kapcsolat 1953-ig tartott, és bár rövid volt, Chytilová ebben az időszakban már kereste a vizuális kifejezésmódokat: manökenként és fotóretusőrként is dolgozott. Ez a korai vizuális érzékenység és a terek iránti fogékonyság később filmjei képi világában is meghatározóvá vált. A filmezés világába viszonylag későn, a Barrandov stúdió csapójaként és asszisztenseként került be, de tehetsége hamar utat tört magának.

 

A sorsfordító fordulatot Jaroslav Kučera operatőrrel való találkozása hozta el számára, akivel a prágai FAMU filmfőiskolai évei alatt, 1957 és 1962 között ismerkedett meg. Itt Otakar Vávra növendékeként olyan társakkal együtt formálta át a cseh filmművészetet, mint Miloš Forman vagy Jiří Menzel. Kučera nemcsak a férje, hanem legfontosabb alkotótársa is lett; az ő vizuális zsenialitása tette lehetővé a Százszorszépek (1966) radikális képi világának megvalósítását. Ez a film a vizuális anarchia és a feminista társadalomkritika mesterműve, amelyben két fiatal lány elhatározza, hogy ha a világ romlott, ők is azok lesznek. A film formabontó vágástechnikája és szürrealista színkezelése azonnal kivívta a kommunista cenzúra haragját, Chytilovát pedig a progresszív filmművészet élvonalába emelte. Házasságukból két gyermek született: lányuk, Tereza Kučerová (1964) képzőművész, fiuk, Štěpán Kučera (1968) pedig operatőr lett.

 

Az 1968-as prágai tavasz leverését követően a család élete nehéz fordulatot vett. Míg sok kollégájuk elhagyta az országot, Chytilová határozottan elutasította az emigrációt, mondván, hogy a filmezés számára küldetés. A kényszerű szünet alatt, amikor a hatalom eltiltotta a rendezéstől, családjára és otthonuk építésére koncentrált. Saját házukat is közösen építették fel, miközben Chytilová kénytelen volt reklámfilmeket forgatni álnéven a megélhetésért. Végül 1976-ban egyenesen Gustáv Husák elnöknek írt bátor levelével érte el, hogy újra forgathasson. Ekkor készítette el a Játék az almáért (1976) című alkotását, amely egy szülészeti osztály környezetében vizsgálta az erkölcsi felelősséget; a film főszerepében rendezőtársát, Jiří Menzelt láthattuk.

 

Későbbi munkáiban, mint például a Panelsztori (vagy ahogy nálunk vetítették: Panelkapcsolatok, 1979) vagy az Egy faun megkésett délutánja (1983), Chytilová egyre inkább a kortárs társadalom morális válsága felé fordult. Stílusa nyersebbé, szatirikusabbá vált, de sosem vesztette el azt a képességét, hogy a hétköznapi helyzetek mögött megmutassa a groteszket. Filmjeiben a nők sorsa és szabadságvágya központi téma maradt, de sosem didaktikus módon, hanem mindig provokatív kérdésfelvetésekkel.

 

A rendszerváltás után is aktív maradt, bár az új, piaci alapú filmgyártás nehézségeivel is meg kellett küzdenie. Olyan filmekkel folytatta pályáját, mint Az örökség, avagy gútentág faszikám (1992), amely a vadkapitalizmus vadhajtásait vette célba maró gúnnyal. Élete végéig megőrizte harcias, szókimondó természetét és azt a meggyőződését, hogy a művészetnek kötelessége tükröt tartani a társadalom elé. 2014. március 12-én bekövetkezett halálával a világmozi az egyik legbátrabb vizuális kísérletezőjét veszítette el, ám szellemi hagyatéka ma is iránytűként szolgál.

 

Művészeti és eszmei öröksége

 

Věra Chytilová öröksége messze túlmutat a filmtörténeti évkönyveken; hatása a mai napig érezhető a modern filmművészetben és a társadalmi diskurzusokban egyaránt.

 

Bebizonyította, hogy a film nemcsak történetmesélés, hanem tiszta vizuális kísérlet is lehet. Az általa bevezetett szabad asszociációs vágástechnikával és a színek dramaturgiai használatával felszabadította a filmművészetet a realizmus kényszere alól. Öröksége ott él minden olyan kortárs rendező munkájában, aki meri bontani a narratívát, és a látványt használja elsődleges közlésmódként.

 

Bár ő maga gyakran hárította a „feminista” címkét, eszmei örökségének egyik tartóoszlopa a női sorsok radikális és őszinte ábrázolása. Nem áldozatként vagy díszként mutatta be a nőket, hanem autonóm, lázadó, olykor kellemetlen, de mindig hús-vér alakokként. Ezzel kitaposta az utat a női alkotók generációi előtt, megmutatva, hogy a női nézőpont (a „female gaze”) felforgató erejű lehet a patriarchális társadalmi berendezkedéssel szemben.

 

Eszmei hagyatékának legfontosabb eleme a művészi és polgári integritás. Egy olyan korszakban maradt hű önmagához, amikor a hallgatás vagy az emigráció tűnt az egyetlen útnak. Az az elve, miszerint a művésznek kötelessége provokálni és kérdéseket feltenni a hatalomnak, ma is érvényes mérce. Nem elégedett meg a szórakoztatással; számára a filmkészítés etikai állásfoglalás volt.

 

Végezetül Chytilová öröksége a cseh kultúra sajátos humorának, a groteszknek az újradefiniálása is. Megmutatta, hogyan lehet a legtragikusabb társadalmi jelenségeket maró gúnnyal és abszurd látásmóddal kezelni. Ez a fajta „nevetve kritizálás” a közép-európai filmművészet egyik legértékesebb védjegye maradt. Tanítványai a FAMU-n és tisztelői világszerte ezt a szellemiséget viszik tovább.

 

Korai munkák és rövidfilmek:

  • Plafon (Strop, 1961) – vizsgafilm
  • Egy falat kenyér (Sousto, 1961) – rövidfilm
  • Éva és Vera (U stropu je pytel blech, 1962) – dokumentum-játékfilm

Játékfilmek:

  • Életről másképpen (O něčem jiném, 1963)
  • A világ automata büféje (Automat Svět, 1965) – epizód a Gyöngyök a mélyben című szkeccsfilmből
  • Százszorszépek (Sedmikrásky, 1966)
  • A paradicsomi kert gyümölcseit esszük (Ovoce stromů rajských jíme, 1969)
  • Játék az almáért (Hra o jablko, 1976)
  • Panelkapcsolatok / Panelsztori (Panelstory aneb Jak se rodí sídliště, 1979)
  • Kalamitás (Kalamita, 1981)
  • Egy faun megkésett délutánja (Faunovo velmi pozdní odpoledne, 1983)
  • Látogatás a kútban (Vlčí bouda, 1987)
  • A bolond és a királyné (Šašek a královna, 1987)
  • Kopaszkutya (Kopytem sem, kopytem tam, 1988)
  • Az örökség, avagy gútentág faszikám (Dědictví aneb Kurvahošigutntag, 1992)
  • Csapdák, csapdácskák (Pasti, pasti, pastičky, 1998)
  • Kiűzetés a paradicsomból (Vyhnání z ráje, 2001)
  • Szép percek (Hezké chvilky bez záruky, 2006)

Fontosabb dokumentumfilmek:

  • Prága – Európa szíve (Praha - neklidné srdce Evropy, 1984)
  • Felszállás közben keressük a válaszokat (Vzlety a pády, 2000)