Willy Vlautin: Ne hagyj cserben!

Azt hiszem, a szépirodalomban a legnehezebben megoldható feladatok közé tartozik többek között az, hogy úgy szerepeltessen az író teljességgel hétköznapi alakokat, hogy azok ettől függetlenül még érdekesek legyenek, illetve az, hogy újra rajzoljon meg igazán jó embereket, hogy azok ne legyenek se giccsesek, se hiteltelenek. A kortárs amerikai irodalom egyik nálunk sajnos kevéssé ismert sztárja, a zenészként is aktív Willy Vlautin egyetlen magyarul is elérhető művében könnyedén megugrotta mindkét fent említett kihívást, hogy alig háromszáz oldalas regényében megmutassa nekünk, hogy hova juthat egy elszánt fiú álmait követve.

 

A Ne hagyj cserben! két karakterre koncentrál, ám a háttérben felsejlik a modern vidéki Amerika megannyi problémája is. Központi hősünk, a félig indián, félig ír származású Horace Hopper problémás és szeretet nélküli családba született, hogy aztán jótevője, a gazdálkodó Mr. Reese magához vegye fiatal kamaszként, és megtanítsa mindenről, amit az állattartásról, valamint ami még fontosabb, amit az életről tud. A fiú szereti az öreget és hálás is mindenért, ám van egy nagy álma: bokszvilágbajnok akar lenni. És ezért hajlandó mindent megtenni. Az egyik szálon az identitásválságban szenvedő srácot (mexikóinak adja ki magát, mivel szégyelli pajute származását, viszont az tisztán látszik, hogy nem fehér bőrű) követjük ezen az igencsak rögös úton, a másikon pedig meglátjuk, hogyan boldogul az egyre inkább embert próbáló munkájával az immáron magára maradt, hetvenes éveiben járó jótevője.

 

Amiért Vlautint igazán szeretni lehet, az a karaktereken kívül a brutálisan realista történetépítés és a hozzá tartozó minimalista nyelvezet, amely leginkább a minden költőiségtől megfosztott Cormac McCarthyt idézi. Éppen ezért ne is várjon senki pörgős cselekményt, vagy regényes fordulatokat, hanem csak azt, ami az USA jelentős részén a pőre valóság, kis emberek küszködése, akik persze a szívük mélyén hajszolják az amerikai álmot. Csak itt a végén garantáltan nem jön a Happy End.

 

„Az anyja sírt, amikor bepakolták a holmiját abba a konyhából nyíló kis szobába a nagymama házában, sírt, amikor hozott egy matracot és egy ágykeretet a Senior Thriftből, és sírt, amikor megölelte és megpuszilgatta, és ott hagyta a nagyanyjánál, aki délelőtt tizenegytől itta a jeges Coors Light söröket egészen este kilencig, amikor elaludt a díványon, aki láncdohányos volt, aki csak mirelit ételeket evett, és aki félt az indiánoktól, a feketéktől és a mexikóiaktól.”

 

Horace ugyanis hiába tehetséges, a való világban nem elég az, hogy valaki kellően kemény öklű és elszánt, attól még nem lesz belőle bokszvilágbajnok, pláne ha nem áll mögötte senki, csak maximum egy alkoholista edző, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy miként boldogul majd az utcáról beesett tanítványa. De ugyanígy hiába próbál a rancséletet már fél évszázada űző Mr. Reese egyedül boldogulni, a hely, ahol él, egy nem vénnek való vidék…

 

Bár nem új könyv Vlautin műve, nálam eddig az idei legjobb olvasmány. Ez egy olyan regény, amely a végére garantáltan összetöri a szíved.