Gyuricza Márta az Ezerfejű történetei című díjnyertes képregénysorozat rajzolója és társszerzője. Első regénye 2025 vége felé jelent meg A néma karnevál címmel, és ugyanolyan egyedi és szokatlan, mint a képregények. A fantasy létére szokatlanul súlyos kérdéseket boncolgató regényről kérdeztük – s megannyi másról.

 

 

Kérnék szépen egy bemutatkozást, ki vagy Te? Hogy lettél grafikus és író?

„Pécsi művészeti kart végeztem, van erről egy flepnim, hogy festőművész vagyok. De ez annyira nem jelent meg az életműben, hogy festő lennék (nevet). Miután végeztem, egy vagy két évig egyáltalán nem festettem. Elképzeltem, hogy majd a képzőművészet nekem milyen jól fog állni, és nem állt jól. Nem éreztem a magaménak. Viszont írni meg mindig írtam. 14 éves voltam, mikor először elkezdtem regényt írni, és ez azóta megy, teljesen autodidakta módon. Mindkét szülőm színész, akik lektoráltak, olvastak meg visszajelzéseket adtak, és én ebből dolgoztam. Az meg, hogy mindig leillusztráltam az általam kitalált történeteket, ilyen rejtegetett ’guilty pleasure’ volt, ami nem illett a képzőművész elképzeléshez. ’Az olyan ciki, azt nem csináljuk, mert azt nem csináljuk’ (nevet).”

 

Most viszont csinálod, miért?

„Mert rájöttem, hogy imádom, akár ciki, akár nem. De ehhez el kellett telni x évnek, hogy elfogadjam, hogy imádom az illusztrációkat, a storyboard készítést, meg kidolgozni a karaktereket, meg a kis történeteimhez mindenféle egyéb side-questeket csinálni. A képregényrajzolás pedig úgy kezdődött, hogy írtuk az Ezerfejű történeteit, és próbáltuk kitalálni, mi lenne hozzá a megfelelő médium.”

 

Bocsánat, de ki még az a „mi”?

„Rédei Viktória. Vele a munkakapcsolatunk a gimnáziumig megy vissza, tehát már 20 éve tart. Egy nap mindketten mezítláb szálltunk fel az 50-es villamosra, útban a kispesti Waldorf iskolába, szóba elegyedtünk, azzal, hogy ’neked is a Gyűrűk Ura a kedvenc regényed?’, meg ’te is regényeket írsz?’, és azóta barátok vagyunk, s azóta sincs megállás. Iszonyat nagy történet-korpuszokat találtunk ki, csak szóban, mit sem tudtunk még arról, hogy mások ezt úgy csinálják, hogy RPG-znek, szerepjátékoznak. Így aztán rengeteg képzeletbeli anyagunk lett az évek során, és rájöttünk, hogy mindezt manifesztálni kellene. Próbáltuk megtalálni, hogy mi ezeknek a történeteknek az optimális formája. Van, ami marha jól mutat szövegben, de van, ami nem. Novelláskötetben gondolkodtunk először, de az nem működött, ellenben a képregény igen.”

 

 

 

 

Az az eddigi Ezerfejű részekből is lejön, hogy hatalmas anyag ez, úgyhogy miért írtál mindezek közepette még egy regényt is, ami szintén nem kicsi?

„Ez megint csak komoly múltra visszamenő dolog. Ezt a regényt 19 évesen írtam meg először. Kicsit látszik is… Akkor is volt egy olvasata bennem. Épp érettségire tanultam, és szembesültem elég durva történelmi tényekkel a történelmi atlaszomban. És mivel az érettségin ez ilyen sűrített dolog, bennem sűrítetten jelent meg ez az egész: háborúk, megkülönböztetések, hogy az egész valami félelmetesen és felfoghatatlanul értelmetlen. Elkezdett bennem erjedni, hogy miért csináljuk ezt, miért történik a világban ez, miért nem bírjuk felfogni, hogy egyformák vagyunk, hanem mindig kell valami különbséget tenni?! Ez indította el, meg az, hogy készültünk Velencébe osztálykirándulásra. Mindebből született egy 9 oldalas novella, amit pár éve újraolvastam, és annyira nem rossz, ahhoz képest, hogy 19 voltam. Utána írtam belőle egy elbeszélést, ami viszont nagyon rossz lett. Ki akartam bontani úgy komolyabban, és akkor nagyon boldog voltam, hogy ez sikerült, de visszaolvasva… tényleg olyan, mint amit egy tinédzser ír, és nagyon mondani akar valamit, és nagyon elszántan mondja, és végtelenül modoros és elviselhetetlen (nevet). De utána sem hagyott ez nyugodni. Próbáltam akkor is kiadni, de nem jött össze, és nem is bánom. Viszont később kikerültem Velencébe Erasmusszal egy fél évre, abban az időszakban, 2012-ben, amikor még pont nem működött olyan jól a Skype beszélgetés és a telefonálás, hogy érdemben tudjam tartani a kapcsolatot az otthoniakkal. Így fél évig el voltam zárva attól, hogy komolyabban beszélgethessek velük. Iszonyatosan, végtelenül magányos voltam így. Ha jártál Velencében, akkor tudod, hogy rengeteg sok ember van mindig. És én ott voltam fél évig egyedül. Ez alatt kezdtem megint foglalkozni ezzel az anyaggal, és beletört a bicskám rettenetesen. Amit kitaláltam, amit elképzeltem, egyszerűen nem tudtam lehozni. Csak küzdöttem saját magammal, hogy ez nem jó, nem ilyennek kellene lennie, nem találom a stílusát… De valahogy kiküzdöttem magamból a történet első negyedét. Aztán leraktam, hogy ez nem megy, és úgy tíz évre el is felejtettem az egészet. Meg voltam győződve róla, hogy ez ennyi, nem kell ezzel foglalkozni, és utána más dolgokkal foglalkoztunk. Főleg képregényt írtunk Vikivel. Aztán két éve kint voltam szőlőben zöldmunkázni Franciaországban. Egy La Rochepot nevezetű faluban. Gyönyörű szép közeg, ilyen kis középkori falu Burgundiában, egy teljesen elhagyatott kastéllyal a közepén. Valahogy ez a közeg, meg a franciák végtelen öntudatos arroganciája, eszembe juttatta ezt a történetet, úgyhogy előszedtem a google drive-ról a megmaradt anyagokat. És mivel semmire nem volt jó az agyam a fizikai munka mellett, elkezdtem elolvasni. Akkor jöttem rá, hogy amit átírtam, végül is annyira nem rossz, és úgy elkapott a gépszíj, hogy egy év alatt megírtam ezt a regényt. Ekkor jött el az ideje. Minden sztorinak megvan a formája és az ideje, amikor meg tud valósulni. Kell valami tudatállapot hozzá, ami le tudja hozni.”

 

Volt ehhez bármi köze a covidnak, és annak, hogy maszkban jártunk?

„Nem, semmi. Ki is maradtam a covidos dologból, az egyetlen brutális covid élményem az volt, hogy kint ragadtam Franciaországban, és a haverok jöttek értünk kocsival, mert nem szállhattunk fel a tömegközlekedésre, mert nem volt tesztünk. Mivel vidéken élek, nem nagyon érzékeltük ezt. Gondoltam is rá, hogy nem kéne ezt a maszkos témát a covid után feszegetni, mert mindenki arra fog asszociálni.”

 

És mit csináltál ott Franciaországban?

„Szezonális munkás voltam évekig, időszakosan. Szőlőt szüretelni jártunk, meg tavaszi zöldmunkákat végezni a szőlőben. Meg volt egy intenzív néhány év, amikor epret szedtem Dániában, nárciszt szedtem Írországban, szóval ilyen szar melókat végeztem. Ami akkor amúgy nem is volt az, mert rövid idő alatt jó pénzeket lehetett ezekkel keresni, és ez volt az élet, hogy megkeresem a pénzt, hogy aztán alkothassak. De azért is szerettem az idénymunkát, mert kinn voltunk, elfáradtunk, nem volt közben időnk gondolkodni, és otthon meg aztán lehetett gondolkodni. Megtanított priorizálni, mert ezek nagyon megterhelő melók. Megmutatja, hogy milyen kinn lenni az esőben-fagyban nyolc órát, meg ilyenek.”

 

És erről is lett egy képregény…

„Az tulajdonképpen csak egy véletlen volt (nevet). A Szüretelők titkos élete kb. úgy lett, hogy ’nézd, Viki, itt egy csomó szüretelős anyag, miért nem csinálunk belőle egy képregényt? Most pont van egy kis üresjárat, rakjunk már össze belőle valami anyagot!’ Merthogy én mindig skicceket rajzoltam, meg olyan is volt, hogy a francia gazdáink megbíztak rajzos feladatokkal. Pl. csináltam Szent Vince napra nagy posztersorozatot az Olivier Leflaive-nek, aki egy nagy borbáró a burgundiai területen. Meg ezen a La Rochepot nevű helyen a Fouquerand család, ahova évek óta jártunk, a főnök kitalálta, hogy csináljak róluk képregényt. Ez be is került a Szüretelők…-be, a középső kis 9 oldalast megrendelésre csináltam a gazdáimnak. A szövegek meg Viki blogjáról lettek összeollózva. Egy időben vezetett ilyen szezonmelós naplót. Ezeket összesöprögettük, és így lett a Szüretelők…”

 

Nem tudom, te hogy látod, de nekem úgy tűnik, hogy mindkettőtöknek messze érdekesebb meg kalandosabb élete van, mint az átlagembereknek. Akkor mi szükségetek van fantasztikumra?

„Imádom (nevet). Sokszor kérdezték már tőlem, hogy miért írsz vámpírosat, miért csinálsz ilyen fantasys dolgokat. Nem tudom, lehet, hogy ez ilyen milleniál dolog, hogy felnőttünk a Gyűrűk Urán meg a Harry Potteren, és az olyan varázsos volt, és mi ezt szeretjük. Lehet, hogy azért is, mert van egy ilyen vágyam, hogy ezt a fantasy műfajt méltó helyre kellene rakni. Hogy ez amúgy egy csomó mindent megenged, amit egy realista műfaj nem. Vagy lehet, hogy ez az elnyújtott gyerekkorom, hogy még mindig egy kicsit gyerek maradtam. Nem tudom. Én ebben nagyon sok szabadságot érzek. Hogy ha van egy világ, amit én építek fel és én találok ki, akkor eldobhatom az agyamat, nem kell referálnom a valóságra, és mégis olyan dolgokat mondhatok el, amik nagyon pontosan azt írják le, ahogy a világ működik, csak beletéve egy ilyen mesés vagy fantasztikus világba. Vagy lehet, hogy így kerülöm a felelősséget, hogy szembenézzek a valósággal.”

 

Az Ezerfejű és a regényed kapcsán is azt éreztem, hogy a világépítés messze felülmúl egy csomó hasonló művet. Mondod, hogy eldobhatod az agyad, de közben annyira erős az alap, annyira jól fel van építve a háttér, hogy persze, fantasztikus, de közben logikus is. Úgy működik ez, hogy minden lehetséges kérdést fel is teszel közben?

„Igen. Van egy nagyon erős élményem, Michael Ende Végtelen története kapcsán. A filmet nem vagyok hajlandó legitimálni, a könyv viszont elkísért egész életemben. Gyerekként, tiniként és felnőttként is újra meg újra elolvastam, és annyira csodálatos számomra, hogy ez egy mese az egyik szinten, egy gyönyörűséges filozófia az alkotásról egy másik szinten, és kézikönyv az élethez egy fiatalembernek, hogy ezek a fontos dolgok az életedben, ezekre figyelj oda. Erre Viktória azt mondaná, hogy így működnek a varázsmesék. Ő ugyanis foglalkozik mesepedagógiával, én ezt nem tudom annyira, de van ez a nagyon erős érzet, hogy a történet arra való, hogy elolvasom, és azt mondom rá, hogy igen, a dolgok ezek szerint a szabályosságok szerint működnek a valóságban. Mindegy, hogy van-e benne sárkány vagy királylány vagy venezus, vagy bármi, ami abban a történet közegében valóság, de nekem egy szimbólum. Nem is kell, hogy tudatos legyen, de az egy állapot, egy tudatállapot, ami mindenkiben benne van. Tehát mondjuk az, hogy maszkot viselek, az egy tudatállapot. Az egy létező dolog, és az, hogy én köré építek egy gyönyörűséges homokvárat, ami szép és amiben lehet ide-oda gurigatni az üveggolyókat, az meg a szórakozás része. És azt gondolom, hogy ezt a szórakozást nagyon komolyan kell venni. Mint minden játékot, ezt is komolyan veszem, mert különben nem tudja betölteni azt a funkciót, hogy ez egy kézikönyv a működéshez. És mindig is ez volt a vágyam, ezért írok történeteket. Hogy hogyan működik a világ: azt kell piciben, ilyen kis makettben lemodellezni a történetben. Nekem ne hazudjon az a könyv arról, hogy hogy működik, mert a működésnek nagyon pontosnak kell lenni. Ha nem jól működik, az a könyv hazug, bármilyen jól működik is mondjuk a sci-fi része. És innentől kezdve teljesen mindegy, hogy valós-e az a világ, sci-fi, fantasy, bármi. Én szeretem a fantasztikumot, ez a személyes vonzalmam.”

 

Napjainkban az idegengyűlölet, rasszizmus, ilyesmik fokozódnak, és ebben semmi fantasztikus nincs. Emellett sok ember látja úgy, hogy persze, hogy maszkot viselünk, hát különben hogy lehet túlélni a mindennapi életet. Viszont a regényben tényleg, konkrétan maszkot viselnek a venezusok, és tényleg nagyon más a kultúrájuk…

„Arról, hogy az nem fantasztikus, ami jelenleg zajlik… Van a regényben egy részlet, amikor Meckher tábornok beszédet mond valami nyilvános helyen, rádióban, mit tudom én. Azt szerettem volna, ha ez érezhető gyűlöletbeszéd, felbujtás a másmilyenség ellen, hazafias valami. És rájöttem, hogy ha olyan dolgokat írok le, ami most van a valóságban, senki sem fog hinni a történetnek. Mert ami a valóságban van, az százezerszeresen felülmúlja azt, amit én egy magát intelligensnek mondó történetbe bele tudok venni. Olyan mély gödör nincs, mint a valóság. Semmilyen regénynek nem hiszed el, ha leírva látod, hogy valaki ezeket a szavakat így a szájára veszi. Tehát ha egy intelligens karaktert akarok alkotni, akit az olvasó valamilyen szinten, ha nem is megkedvel, de tisztel vagy elfogad vagy tudomásul vesz, akkor nem adhatok neki olyan mondatokat a szájába, amiket emberek elmondanak a valóságban a szájukkal… Mert akkor azt fogod mondani, hogy ez egy utolsó disznó, és nem fogod tudni elfogadni őt, mint antagonistát, vagy mint tisztelhető ellenfelet. Akkor azt fogod mondani, hogy ez hülye… Problematikus is volt nekem, hogy ha egyébként ez van a valóságban, ha a valóság már annyira burleszk és annyira elrugaszkodott, mint amilyen, akkor én milyen alapon reflektálok erre a dologra valami intelligensnek gondolt fogalmazványban? Be tud-e ülni úgy, hogy a valóság fölülmúlja? De aztán úgy voltam vele, hogy én ezt el akarom mesélni, és működik a saját szabályai szerint, és nem akarom beletenni ezt a fajta mélységes gödröt, amit a valóságban látok.”

 

A maszkok kapcsán te valahogy fizikaivá tetted a regényben a különbözőséget. Bizonyos értelemben az, hogy valaki visel egy maszkot, ami elfedi az egész arcát, az erősebb különbségnek tűnik, mint a bőrszín, a faji, az összes többi „megkülönböztethetőség”, mert akkor ez ott van, mindenki látja. Manifesztálódik, hogy igenis különbözőek vagyunk…

„Igen. Van ennek egy olyan része, hogy mi ezt kipróbáltuk. Ugye a Waldorf iskola lehetővé teszi bizonyos kézműves skillek kifejlesztését, és volt egy gimnáziumi időszakunk, amikor farsangra megcsináltuk a maszkokat, beöltöztünk ilyen velencei maszkos izéknek. Ha már nem tudtunk kimenni a velencei karneválra, mert tinik lévén nincs rá pénzünk. Kitaláltuk hát, hogy menjünk el a farsangi buliba ilyen maszkos, teljes kosztümben. Az fontos, hogy a velencei kosztümből semmi nem látszik ki, ott nem látszhat ki a füled, a hajad, a kezed, ott mindent eltakarsz, teljes a felismerhetetlenség. És valahogy amikor ebbe az ember belebújik, akkor elkezd máshogy mozogni. Eleve nem mutat jól az, hogy beszélsz, mert tompítja a maszk, és nem tudsz olyan formán kommunikálni, nincs mimikád. Automatikusan elkezdesz a kezeddel mutogatni. Valahogy lelassít, csak az, hogy fölveszed ezt a kosztümöt. És akkor mi mondtunk egy nagyot, hogy menjünk ki sétálni Budapesten a belvárosban, ezekben a kosztümökben. És nagyon megrendítő, hogy milyen ellentmondásosak a reakciók. Csak annyi, hogy végigsétálsz az utcán teljes velencei kosztümben. És nem beszélsz az emberekkel, amikor megszólítanak. Ez annyira brutális tapasztalat… Meg akarnak támadni, pedig azt se tudják, ki van a maszk alatt. Odajönnek és elkezdenek üvöltözni. Szélsőségesek a reakciók. És miért? Mert félelmet kelt az, hogy ott van egy figura, és nem látod, hogy mi van benne. És az meg, aki benne van, automatikusan elkezd a figura szerint viselkedni. Ez a kettősség nagyon megfogott, hogy tulajdonképpen téged meghatároz a figurád, és hogy mennyire vagy alázatos a figuráddal szemben, vagy hogy az téged képvisel vagy elfed… Igen, ez fizikaivá van téve a regényben, hogy mindenkinek van egy ilyen nagyon szélsőséges figurája. Hogy pl. a csőrös pestisdoktor elég sok asszociációt vált ki. Asszociáljuk azt hozzá, hogy orvos, meg azt, hogy halált hozó valami, és valahogy ez mind benne van a karakterben. De hogy ez amúgy metafizikailag milyen szerepet jelent, vagy milyen áldozatvállalást jelent attól, aki ebbe a figurába belebújik, vagy milyen következményekkel jár… filozófiailag mondjuk, vagy mint egy allegória… azt csak ilyen nagyon erős belegondolással lehet átérezni. És én ezt szerettem volna ebben a regényben. Hogy persze, van egy figura, egy szerep, egy mutatott kép (tehát képmutatóak vagyunk, jaj, rossz, az csúnya, nem szeretünk képet mutatni, de mégis csináljuk) – de ha eljut ez a dolog valahogy a falig, ha elvisszük egy olyan gondolkodásmódig, hogy a szereppel szembeni teljes alázatot vállalok, akkor az végül is egy szolgálattétel. Egy vállalás. Vállalok egy funkciót. Ha például azt mondom magamról, hogy én vagyok az író, akkor én vállalok egy funkciót, és fellépek, mint író, interjút adok, mint egy író. Holott én csak a Márta vagyok, vagy még annyi se, mert az, hogy én vagyok Márta, az csak egy temporális, időszakos dolog.”

 

Ha találkoznál olyan emberrel, aki még sosem hallott rólad és a regényről, neki hogy foglalnád össze?

„Ebben már profi vagyok! Ez a képregénybörzés mondókám: ez egy olyan fiktív világban játszódik, ahol van egy jelentős kisebbség, aki életvitelszerűen maszkot visel, és ezek a különbözőségek feszültségekhez vezetnek a maszkot nem viselőkkel. És mivel a maszkosok kultúrája alapvetően arra épül, hogy az értékes dolgokat titokban tartják, és ami értékes, az nem való mindenkinek, ezért értelemszerűen az arcukat, a hagyományukat, a kultúrájukat, mindazt, amit értékesnek tartanak, azt ők elrejtik. Ez szemben áll a maszkot nem viselőknek az érték-megosztó szemléletével, akár azzal, hogy a tudás, az értékesség, akár a történelem ismerete, a gyökerek ismerete mindenkinek egyformán jár. A maszkosok nem így gondolják, náluk csak az arra méltóknak jár.”

 

Pár száz éve volt valami felvilágosodás, amikor azt mondták, hogy de, jár mindenkinek, menjen mindenki iskolába. Te pedig a Waldorfban különösen szabad asszociációkat, művésziséget támogató helyre jártál, és erre mutatsz egy olyan kultúrát, amiben viszont nem így van, és megmutatod, hogy miért igaz ez is, az is, mind a kettő…

„Minden kulturális identitásnak, vagy vallásnak, vagy valaminek, ami ennyire mélyen összefügg az ember életével, mindig van egy színe és egy visszája. Van egy dolog, amit nagyon élesen jól megragad, és nagyon ki tud bontakoztatni, azáltal, ahogyan szemléli a világot, ahogy törvénykezik, és van egy másik oldal, amit meg ennek az árán teljesen elnyom. Ezt akár ilyen vallásos világszemléletnek is lehet mondani. Vagy meggyőződésnek, vagy kulturális hagyománynak. És végül is az lenne a jó, ha ezeket meg tudnánk ismerni, vagy legalábbis el tudnánk fogadni. Hogy van olyan is, és abban is van tanulnivaló, abban is lehet lenni, az is izgalmas és legitim. Meg a másik is legitim. Legitim az is, hogy legyen sok istenünk, és az is, hogy nem, csak egy van. Legitim az is, hogy szerepek szerint élünk, mert ezáltal felértékelődik az, hogy mi van belül. Úgy nem lehet jól alakítani, hogy nem tudod, mi az a belső dolog, amiből dolgozol. És lehet úgy is szabadnak lenni, hogy nem tudatosítasz semmit, és nem értékeled azt, hogy nagyon szabad vagy. Hogy ’légy önmagad!’ – jó, de ki vagyok én?! Mindennek van egy lehetőség-rendszere, meg egy valami, amin el lehet hasalni. Minden tud toxikussá válni. A szabadság is lehet toxikus, a ’menjen mindenki iskolába’ is lehet toxikus, mert lehet, hogy Józsikának nem kell iskolába mennie, mert Józsika állati jó szartakarításban, és ez nem egy minősítés Józsika kvalitásaira. Mert lehet, hogy senki nem tudja olyan jól azt megcsinálni, amit ő meg tud csinálni. És ez nem az iskolával függ össze. Lehet, hogy Józsika csak egy végtelenül szeretetre méltó ember.”

 

 

A Facebook oldaladon megosztottad, hogy édesapád olvasott fel a regényből…

„Az első tíz fejezetből én csináltam hangoskönyvet, fönn is van YouTube-on, elérhető. Nyilván nem vagyok olyan menő, mint a fater (nevet), meg a hangom sem olyan jó, de elkövettem mindent. Ha még nekiveselkedek a maradék hat fejezetet felmondani, akár végig is felteszem. Apukámat ugyanis elég nehéz rávenni erre a felolvasásra.”

 

Hogy van az, hogy csak 150 példányban, közösségi finanszírozással, magánkiadásban jelent meg a regény?

„Már az Ezerfejűt is úgy adtuk ki, és adta magát, hogy ez is magánkiadás legyen. Megvan az útja, megvan a formája, ezért kezdtük el a betű&kép kiadót, hogy más embereknek is legyen megjelentetve cucca. És jól működött a közösségi finanszírozás része is. Kerestünk mi annak idején minden munkánkkal kiadót, de nekem az volt a megélésem, hogy minden, amit csinálunk, nem szabályos és nem szeretik. Arra a képregényre, ami aztán díjakat zsebelt be, első körben mindenki azt mondta, hogy eladhatatlan, mert nem hasonlít semmire. És úgy látom, hogy a Néma karneválnak is az a ’baja’, és nem kedvez a menedzselhetőségnek, hogy nem igazán hasonlít semmire. Viszonylag nehéz rá azt mondani, hogy ez egy kalandregény, vagy fantasy. Mert fantasynak kicsit túl sok filozófiát tartalmaz, ahhoz képest nehezen olvasható, nem biztos, hogy ez egy könnyed dolog. De mondjuk magasirodalomnak nem fogadható el, mert fantasztikus, vagy mert nem annyira nyelvcentrikus. Egy kicsit két szék között a földön vannak a melóink. Szeretnénk komolyan venni ezeket a műfajokat, a legjobb tudásunk szerint megvalósítani, de technikailag ott kezdődik, hogy meg kell tanulni képregényt rajzolni, meg kell tanulni regényt írni, és az egy folyamat. És nehéz jó regényt írni, nehéz jó képregényt rajzolni, és rengeteg sok gyerekbetegség megjelenik közben. Belülről én ezt így látom. Szóval nem akartam kiadókkal alkudozni, győzködni őket, és végképp nem akartam, hogy ebbe bárki is beledumáljon. Dacos vagyok és öntudatos és arrogáns, és hagyjanak engem békén, ne dumáljon bele senki a melómba (nevet). Van, aki szerint komolytalanná teszi a dolgot, hogy magánkiadás, csak 150 példány, mert így én pénzes, írni nem tudó valakinek tűnhetek fel, aki magánkiadásban kiadta a haverjainak a regényét. De mindegy, ez már így van. Jövünk ki a többivel is (nevet). Vikinek is idén fog megjelenni a regénye. Jönnek az anyagok, nem állunk meg.”

 

Mi a helyzet az Ezerfejű történeteivel?

„Folyamatban van. Amire az első kötet megjelent, már kész volt a második is. Azért tudtunk kijönni egymás után két évben egy-egy kötettel, mert már megvolt az anyag. Elkezdtem dolgozni a harmadik köteten, de hát rettenetesen lassan halad a rajzolás, főleg a jó kis díszítő motívumoknak hála, meg az eszelősségnek és a kódex-illusztrációs vonzalomnak (nevet). És akkor felmerült, hogy jó lenne ebben az évben is kijönni valamivel, jó, akkor csináljunk gyorsan valamit. És ez volt a hiba. Hogy jelentessük meg az Ulfhednart külön kötetben, csak írjunk hozzá valami kis kiegészítést. Az ugye már megjelent az Alig Használt Képregények antológiában, kicsit szűkre véve, tehát jelentessük meg önálló kötetben addig is, amíg a harmadik köteten dolgozom, legyen még egy Ezerfejű anyag. És marhára ráfeszültem arra, hogy csináljuk meg, mert az emberek várják. Ez nem jó hozzáállás. Úgyhogy most van egy félkész Ulfhednar anyag, és egy félkész harmadik kötet, mert az a hozzáállás, hogy az emberek várják, meg ezt meg azt akarnak, az egy baromság. Addig itt nincsenek emberek, amíg egy munkafolyamat tart. Ha abba az ember beleenged valakit, akár csak gondolati szinten, hogy én most azt hiszem, hogy a képzelt közönségem a képzeletbeli barátaimra számít, az már rég rossz hozzáállás. Én csináljam abban a tempóban, ahogy tudom, és ne kezdjek el azon feszülni, hogy amúgy a képzelt közönségem mit szeretne. Mert a valóságban a közönség nem szeretne semmit, hanem ők egy sok emberből összeálló nagy masszívum, akik örülnek, ha valami kijön, amit szeretnek. De ez egy következmény. Arra hiába számolok előre. Jó tanács alkotóknak, hogy ne azzal számoljunk, hogy mit szeretne a közönség, mert a közönségben mindenki mást szeretne. Úgyhogy folyamatban van, és ezért nem szeretnék erről továbbiakat mondani, mert félrevezető. Nem tudom megmondani, mikor érek a folyamat végére, közben milyen történetek rúgják rám az ajtót úgy, ahogy a Karnevál is tette. Végül is ez nem egy iparos meló, hogy leülök és összeszerelem a kávéfőzőt. Szerintem ez attól tud jó lenni, hogy ihletett, és ha nem az, akkor ott baszta meg a kutya. Akkor már rég rossz, ne is erőltessük, ha nem ihletett az alkotás. Ezzel nem akarok holmi lila ködöket gerjeszteni, csak tényleg van az alkotási folyamat, és van a publikálási folyamat, és ez két külön dolog. A publikálás és beharangozás akkor jön, amikor az alkotás befejeződik. A kettőt nem jó összekeverni, se fejben, se emberekkel szemben. Mert az lesz belőle, hogy valami történt a magánéletemben, megálltam, és segget csináltam a számból a közönségem felé, hogy nem akkor jött, amikor megígértem. Ne ígérjél semmit!

Azért is mondom ezt, mert életemben először jött el az a pont, a regény írása közben, hogy most azt látom, amit a víziómban láttam, amit szerettem volna látni. Ez tényleg iszonyatos nagy üvegplafon, amit az ember áttör magában. Hogy persze, amikor az ember alkot, van egy víziója, hogy mit szeretne látni a végén, és ahhoz szakmailag, emberileg meg mindenhogy fel kell nőni, egy csomó skillt és képességet ki kell fejleszteni, meg kell tanulni, és ennek van technikai, lelki, meg mindenféle része. Nekem pl. azért volt problémám a képzőművészettel, mert ez a pont sosem jött el, hogy meg tudom valósítani, amit kitaláltam. Ebben a regényben történt meg először, hogy meg tudtam azt valósítani, amit látni akartam. És ez óriási érzés. Most már csak azt szeretném, ha utat találna azokhoz az emberekhez, akiknek pont ez kell. Nem biztos, hogy mindenkinek ez kell, lehet, hogy csak egy maroknyi embernek tud adni. De nagyon remélem, hogy megtalálja azokat az embereket, akiknek pont ez ad éppen a világához, pont ez a szemlélet hiányzik valamihez, vagy egyszerűen csak jót tesz neki három napig, amíg olvassa.”

 

 

 

www.facebook.com/gyurcirajz