Jo Nesbø: Minnesota

Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam, ezúttal nem Norvégiában, hanem Amerikában játszódó történet született, végig volt bennem egy nagy adag bizonytalanság és persze rengeteg kérdés. Ezek közül talán a két legfontosabb: miért volt erre szükség? És ha már így alakult, vajon mennyire fog működni?

Nos, hetekkel a könyv befejezése után arra jutottam, hogy ez egy erősen megosztó kötet – valaki vagy szereti, vagy nem (később elmondom, hogy szerintem miért). Én az első csoportba tartozom, de bizony nekem is voltak problémáim olvasás közben. Soha ilyen sokáig nem tartott még egy Nesbø-könyv elolvasása. Igazából körülbelül a kétharmadáig úgy éreztem magam, mintha rossz vonaton ülnék. Mintha a hathuszas gyors vicinálisnak képzelné magát. Mintha valaki szándékosan lassítaná az utazást. Nem értettem, hogy miért, és már éppen kezdett nagyon zavarni a tötymörgés, amikor egyszer csak történt valami, és onnantól kezdve expresszvonatként száguldottunk a végállomás felé.

Bár a regény középpontjában álló problémák, a fegyverlobbi, a rendvédelmi szervek közötti együttműködés vagy éppen annak hiánya, a bandák uralta szinte élhetetlen városrészek, a faji előítéletek, a tönkrement életek, a szétcsúszott emberi sorsok, a gyász és a bosszú egyetemlegesek, mégis különlegessé teszi őket az, ahogy egy ízig-vérig norvég ember amerikai környezetben ír róluk – kívülállóként, mégis valamilyen szinten bennfentesként.

Azt a korábbi regényekből már tudjuk, hogy Nesbø nagyon ért az emberi lélekhez, és nem rest alámerülni annak legmélyebb bugyraiba, ha úgy érzi, arra van szükség ahhoz, hogy elmondja, amit szeretne. Most sincs ez másképp.

A Minnesota főhőse (már ha lehet annak nevezni) egy szinte sablonos Nesbø-i zsarufigura, aki saját magának köszönhetően egy csúnya válás közepén vergődik, közben felváltva küzd alkohol- és indulatkezelési problémákkal, a megkeseredettséget, a kiábrándultságot, a fájdalmat és az önutálatot pedig az egyik egy-éjszakás kalandból a másikba tántorogva próbálja enyhíteni. Nem éppen szerethető figura, sőt, kifejezetten ellenszenves, mégis sokkal inkább szánalmat érzünk iránta, mint bármi mást. Azt már az elején is gyanítjuk, hogy van valami a mélyben, ami felszínre igyekszik, ami később fontos lesz, de a hosszú felvezetés miatt sajnos el-elkalandozik a figyelmünk erről a szálról.

Kicsit sem meglepő, hogy amikor a mesterlövész puskával végrehajtott merényletek elkezdődnek, és az egész város felbolydul, Bob Oz nyomozó is beleveti magát az események sűrűjébe, és a tettes után ered. Sablonos, de igaz, hogy bár többnyire magányos figuraként, teljesen öntörvényűen teszi a dolgát, a nyomozás során mégis lehetőségünk van megismerni a többi szereplőt, különös tekintettel Kay Myers nyomozónőre, aki mindenben tökéletes ellentéte a szétcsúszott nyomozónak. A többiekről éppen annyit tudunk meg, hogy papírmasé figurából kilépjenek a 3D-s térbe, de többnyire inkább csak árnyalják a képet, mintsem megváltoztatnák azt, bár tagadhatatlanul szerepük van abban, hogy egy kicsit megérthessük a csoporton belüli és a karakterek közötti dinamikát.

Az igazi különlegességet és egyedi színt a gyilkos karaktere jelenti. Azt már megszokhattuk, hogy Nesbø gonoszai soha nem egysíkúak, soha nem szokványos bűnözők, de ebben az esetben még erre is rátett egy lapáttal, amikor egy összetett, motivált, igazából szerethető embert mutatott be nekünk, akinek fájdalma és indítéka valójában mélyen megérinti és megrázza az olvasót, bár az mindvégig egyértelmű, hogy a módszerei erősen vitathatók.

Aki túljut a történet első kétharmadán, az egészen biztosan élvezni fogja a száguldást, ami utána következik. Visszatérve a kezdeti hasonlatomra olyan, mintha a magát vicinálisnak képzelő hathuszas gyors masinisztája is megunta volna a tötymörgést, és egy határozott mozdulattal teljes sebességbe kapcsolta a vonatot, mi pedig nem győzzük kapkodni a fejünket. Ekkor kerülnek helyre a korábban lényegtelennek tűnő szavak, mondatok és egyéb részletek, akár a puzzle idegesítően hiányzó darabkái, mi pedig végre a megértés üdvözült mosolyával az arcunkon szemlélhetjük a teljes képet a maga döbbenetes részleteivel, miközben valahol a lelkünk mélyén érezzük, hogy itt valami sokkal többről, mélyebbről van szó, mint azt elsőre gondolnánk.

Nem mondom, hogy ez a legjobb Nesbø-regény, ahogy azt sem, hogy hibátlan, de semmiképpen nem bántam meg, hogy elolvastam. Azt még mindig nem tudom, hogy miért volt szükség rá (az amerikai piacra való betörés ok lehet), de azt már tudom, hogy mitől válik megosztóvá. Miközben megidézi az amerikai thrillerek világát, igyekszik megőrizni a skandináv krimik jellegzetességeit, ami fura kettősséget eredményez: amerikainak túl skandináv (a maga hideg-rideg módján), skandinávnak pedig túl amerikai (a maga mainstream módján). Számomra viszont éppen ez a már-már tudathasadásos állapot teszi különlegessé, de persze ez mit sem érne anélkül a bravúr nélkül, ahogyan Nesbø ismét alámerített minket az emberi lélek mélységeibe.

Kíváncsi vagyok, mivel fog meglepni legközelebb…