Főkép

Christopher Moore-tól utoljára 2021-ben olvashattunk új regényt. Aki követi a honlapját és Facebook-oldalát, tudja, hogy az azóta eltelt években a szerző legalább egyszer hosszas hajókirándulást tett a Dunán, s ennek fényében kevésbé meglepő, hogy legújabb regénye Bécsben játszódik. Ám nem a saját kalandjait meséli el, hanem azt, hogy 1911-ben mi történt ott Gustav Klimttel. Aki ez alapján történelmi regényt vár, az 1. nem olvasott még Moore-tól, 2. készüljön fel rá, hogy igen alternatív történelem lesz az…

 

Bár amúgy nem csupán valós személyek, de valós események is kerültek a regénybe, ám Moore nem csupán megveszekedett humoráról híres, de arról is, hogy a tényekkel és valós személyekkel a művészi szabadságot igen sajátosan és túlzóan értelmezve bánik. Igen. Úgyis mondhatnám, hogy ha valós hősei még élnének, vagy legalább lehetne utánuk jogdíjat szedni, akkor Moore számos perben lenne gyanúsított, és mindben veszítene.

 

Nem ez az első eset, hogy festőkről ír, a magyarul 2013-ban kiadott Te szent kék! című regénye is ismert művészeket vonultatott fel. De ahogy az sem csupán az adott korszakot és személyeket láttatta moore-i szűrőn keresztül, úgy itt is van egyéb szál. Klimten kívül elsősorban a hol groteszk, hol undorító szexállatnak nevezett Egon Schiele képviseli a korszak bécsi festőit, bár továbbiak is felbukkannak. De náluk messze fontosabb szereplő az, akit Klimt egy éjjel holtan talál az egyik híd mellett, és aki aztán mégis magához tér. A kezdetben csak vízbefúlt lányként hivatkozott szereplő kiléte a regény egyik központi kérdése, nem csupán abban az értelemben, hogy ki is ő, és mi köze Frankenstein doktorhoz és az ő teremtményéhez, hanem hogy tényleg, valójában ki volt, mi az igazi neve, meg ilyenek. Hogy ezt kiderítsék, még a korszak két nagy koponyájának, Sigmund Freudnak és Carl Gustav Jungnak a segítségét is igénybe veszik. Bizony. És van még egy igazán szeretetre méltó, croissant-imádó, de ennél jóval furább dolgokra is képes malamut (északi szánhúzó kutya), továbbá különféle népek, akik mintha mind ezt a nőt akarnák megtalálni és elrabolni.

 

Mindeközben sok mindent megtudhat az olvasó a múlt század elejének pezsgő bécsi életéről, különösen nyilván a festői mozgalomról, melynek az akkor már világhírű Klimt a vezéralakja. De ugyanilyen fontos aspektusa a könyvnek az, amely a korszak női sorsairól szól. Ekkortájt, részben épp a festőknek köszönhetően, a nők épp úgy voltak „szextárgyak”, mint az úgymond felszabadulás útjára lépő, új lehetőségeket kiharcoló, erős karakterek. Ahogy utószavában Moore bevallja, épp emiatt számára a regény legkedvesebb szereplője Wally, Klimt egyik modellje. Ebben az utószóban csomó egyebet is bevall annak kapcsán, hogy mi igaz a sztoriban, és mit hordott össze ő. Ez elég hasznos, ahogy az is, hogy a regényt itt-ott festmények illusztrálják, ámbár fekete-fehérben, de hát mire van az internet, ha nem Klimt és Schiele képeinek levadászására?

 

Meg kell ugyanakkor jegyeznem, hogy az a tendencia, amit már jó ideje érzek Moore újabb és újabb regényeiben, jelesül, hogy egyre kevesebb a vicces rész, itt is folytatódik. Az alkalmankénti, viccesnek szánt káromkodások és mocskos szájú beszúrások (pl. a „Hol van a kibaszott könyvtár?” rész, bár azon pont nevettem) inkább érződnek kényszeresnek, és összességében a Moore-tól megszokott módon őrült katyvasznak ható cselekmény sem igazán mókás. Ha a ritkás poénkodást és a hajmeresztően összefércelt cselekményszálakat félretennénk, egy teljesen jó történelmi regényt kapnánk, még úgy is, hogy néha-néha a szereplők is csak felskicceltnek érződnek. Tegyük szívünkre a kezünket: hát a történelminek mondott romantikus regényekben sem olvashatunk a legtöbb szereplőről mély, rétegzett jellemábrázolást. Sőt, Wally, valamint pár további szereplő mégiscsak egész kidolgozott.

 

Hogy megbocsátom Moore-nak, hogy idősödő korára mintha kopna a humora, és továbbra is úgy bánik a szereplőkkel meg a cselekménnyel, mint Victor Frankenstein doktor a hulladarabokkal, melyekből élő embert akart faragni (ja igen, és azt, hogy szét spoilerezi Mary Shelley vonatkozó gótikus irodalmi remekművét, aminek elolvasása ettől függetlenül is nagyon ajánlott mindenkinek, pláne napjainkban, midőn a mesterséges intelligencia és az élet meghosszabbítására vonatkozó törekvések előbb-utóbb úgyis olyan eredményre vezetnek majd, amihez képest a jó Victor kezdő kismacska volt) – szóval, hogy mindezek ellenére tetszett a regény, az annak köszönhető, hogy Moore mindennek tetejébe az inuit/eszkimó meg pár egyéb, sarkkör-közeli nép mítoszaiból is merít. Ha nem számítom Moore felülmúlhatatlan remekművét, a Biff evangéliumát (vagyis nem nevezem mítosznak Jézus életét, melynek sajátos feldolgozása az a regény), akkor is feltűnő, hogy Moore mennyire vonzódik a különféle mítoszokhoz. Ez legerősebben a Prérifarkas Blues című korai regényében jelent meg (máig ez a második legnagyobb kedvencem tőle, a Biff után), de lám, a Múzsa a díványon ismét a természeti népek hiedelmeit veszi elő. Relatív, hogy ezek iránt több tiszteletet tanúsít-e Moore, mint a többi felvonultatott elem kapcsán, de attól még a kapcsolódó részek (meg a sarkvidékiek) nagyon sokat tesznek az élményhez. Meglehet, a regény eredeti címe (Anima Rising) is többet utal erre a vonalra, mint a magyar fordításé. Nem baj, csak mondom.