Főkép

Vajon mi történik akkor, ha 1914 nyarán egy, a német Vilmos császárért rajongó, enyhén szólva is pszichopata hajlamokkal megáldott norvég apuka úgy dönt, hogy 9 és 13 éves fiai számára eljött az idő, hogy a már eddig a fejükbe vert tudásukat felhasználva megkezdjék magányos túlélőtúrájukat a skandináv vadonban? Hát semmi jó, vághatná rá az olvasó, és nagyot nem is tévedne.

 

A nálunk korábban teljességgel ismeretlen Lars Elling néhány hónapja megjelent, A tóvidék hercegei című művében elsősorban az öröklött és/vagy magunkkal hurcolt családi traumák életünkre gyakorolt hatásairól mesél, mégpedig két idősíkon, az első világháború előestéjén, illetve az ehhez képest meglehetősen nyugodt nyolcvanas években, amikor egy egész életét egy diszfunkcionális családban töltő kamasz megismeri a családja mindennapjait meghatározó ügy hátterét.

 

Filip egy kicsit furcsa és kissé magányos fiú, akivel szülei nem igazán tudnak foglalkozni (édesapja sokat dolgozik, édesanyja pedig inkább visszahúzódik saját szeszgőzös világába), nővére, a neki mindig is sokat jelentő Turid pedig nemrég elköltözött, így jobbára unaloműzésből látogatni kezdi a náluk élő, és tüdőbetegsége miatt évtizedek óta „haldokló” nagyapját, az általában nem túl kedves „Öreget”.

 

„– Kösz, fater – mondom, miközben kicsomagolom a túrabakancsot vagy a síkesztyűt olyan méretben, amit már rég kinőttem. Nagyapa soha nem vitt el túrázni, amikor gyerek voltam, mondogatja gyakran magyarázatképpen, hogy miért kapok mindig túrafelszerelést.

– De te sem viszel engem – válaszolom ilyenkor. – Hosszú időre visszatekintő és büszke hagyomány nálunk, hogy az apák nem viszik túrázni a fiaikat.”

 

Ez a későn induló, és mindkettőjüket meglepő kapcsolat elég hamar felszínre hozza az idős férfi emlékeit, aki a fiú számára ismeretlen okból évtizedek óta nem beszél a szomszédban lakó testvérével. Így szép lassan megtudjuk, mi történt 1914 forró, végeérhetetlen nyarán, akkor, amikor a Császár becenevű apjuk túlélőtúrára küldte gyermekeit. Elling ügyesen építi fel a kötetet, hiszen egyfelől a jelenben bőven hagy időt a nagypapa-unoka páros közötti kapcsolat kibontakozásának, másfelől a múltbeli események mögött nem csak folyamatosan ott lappang a titok, de ügyesen játszik a hangulattal is: a két kisfiú bár elég gyakran találkozik veszélyes helyzetekkel is, de a felszínen végig ott lebeg ennek a nem mindennapi kalandnak a romantikája is.

 

A tóvidék hercegei ennek köszönhetően egy igazán értékes olvasmánnyá válik, amely nemcsak érdekesen meséli el ezt a régi történetet, de a narráció terén is emlékezetes lesz, hiszen Filip nem hiába készül festőnek, a képek, melyeket látunk, szinte festményekként elevenednek meg előttünk. Úgyhogy azt hiszem, ez tényleg egy olyan könyv, amit nem kellene kihagyni.