Főkép

Víkingur Ólafsson Opus 109 című legújabb albuma több szempontból is kiemelkedik a mai klasszikus zenei palettán. Az izlandi zongoraművész, aki ismertségét és népszerűségét olyan díjnyertes felvételekkel alapozta meg, mint a From Afar vagy a Goldberg‑variációk (amely Grammy‑díjat és számos egyéb elismerést eredményezett), most egy konceptuálisan elgondolkodtató, műfajok és korszakok közötti párbeszédet építő albumot állított össze, a lemez középpontjában Beethoven 30. zongoraszonátájával (Op. 109), amelyet Bach és Schubert műveivel társítva egy egységes zenei utazássá kapcsolt össze.

 

Már ez a felépítés is jelzi, hogy nem egy szokványos Beethoven‑lemezről van szó. Ólafsson szakít azzal a historikus hagyománnyal, hogy Beethoven három utolsó szonátáját járja végig, és inkább az Op. 109‑et mint csúcspontot öleli körül előzményeivel és következményeivel: Bach prelúdiumával és partitasorozatának egy darabjával, Beethoven korábbi, e‑mollban írt Op. 90‑nel, valamint Schubert ritkábban hallható e‑moll szonátájával, ami nem csupán egy időrendi sorrendet jelenít meg, hanem egy olyan narratívát is, ami egy zenetörténeti és stiláris láncolatot is feltár.

 

A lemez első részében Bach e-moll partitája viszont valójában annyira hangsúlyos, hogy többszöri hallgatás után az az érzésünk támad, hogy egy Bach korongot hallgatunk Beethoven albumnak álcázva. A barokk darabok kristálytiszta, átgondolt artikulációja az Ólafsson játékából fakadó intimitás és részletgazdagság romanticizmusával ötvözve egy olyan organikus és kontrapunktikus hatást hoznak létre Schubert és Beethoven műveiben, hogy voltaképpen egy barokk zongorista jövőbetekintéseként is hallgathatjuk őket, Ólafsson mintegy így aktualizálván ezeket a múltbéli óriásokat képzeletbeli és/vagy valódi kortársainak.

 

Beethoven Op. 109‑e ennek a historikus zenei beszédnek a tükrében a darab filozófiai mélységeit tárja elénk. Ólafsson interpretációja nem a virtuozitást helyezi előtérbe, hanem a zenei belső logika és líraiság feltárását. A nyitó Vivace ma non troppo előadásában érezhető a finom dinamika és a részletek iránti figyelem, miközben az Andante molto cantabile tétel mély érzelmi töltettel tárul fel. A játékban jelenlévő építészeti szilárdság és kristályos artikuláció Beethoven nagyságát nemcsak hallhatóvá, hanem átélhetővé is teszi. 

 

Schubert e‑moll szonátája talán sokak számára kevésbé ismert, de Ólafsson előadásában ez a darab természetes folytatását adja Beethoven gondolatmenetének. A fiatal Schubert még a klasszikus formák felé tekint, mégis már érezhető benne a romantikus kifejezés éledezése, amely Beethoven késői stílusából táplálkozik. Ebben a kontextusban a mű nem csupán egy elszigetelt Schubert‑darab, hanem a Beethoven‑Schubert viszony zenei testamentuma.

 

A lemez egészét áthatja Ólafsson személyes zenei nyelve: a tiszta hangzás, a dinamikai árnyalatok gondos kezelése és a szerkezetek világos megmutatása olyan élményt nyújt, ami egyszerre hat az érzelmeinkre és az értelmünkre. Bár az album már kapott olyan kritikákat is, amelyek a tempóválasztások vagy egyes interpretációs döntések körül gerjesztenek vitát, az album totális koncepciója egy olyan zene­történeti dialógust hoz létre a három szerző között, ami egy albumon belül páratlan.  

 

 

Előadó:

Víkingur Ólafsson – zongora

 

Elhangzó szerzemények: 

1. J.S. Bach: The Well-Tempered Clavier I: Prelude No. 9 in E Major, BWV 854

2-3. Beethoven: Piano Sonata No. 27 in E Minor, Op. 90:

4-10. J.S. Bach: Partita No. 6 in E Minor, BWV 830

11-12. Schubert: Piano Sonata No. 6 in E Minor, D. 566

13-15. Beethoven: Piano Sonata No. 30 in E Major, Op. 109

16. J.S. Bach: French Suite No. 6 in E Major, BWV 817: III. Sarabande