Főkép

„A Goldberg Variációkban az egyetlen dolog, ami versenyre kel Bach művészetének teljes, mesteri intellektualitásával, az az inspirált, kreatív játékosság. Harminc variációban, amelyek egy fenséges és egyszerű ária szerény harmonikus keretére épülnek, Bach egy korlátolt anyagot alakít át végtelen változatossággá, úgy, mint előtte vagy azóta senki más.”

 

Amit az izlandi zongorafenomén, Víkingur Ólafsson a kísérőfüzetben ír az európai műzene egyik csúcsáról, még az egyre sokasodó Goldberg Variációk értelmezési sorában is elmondható a saját interpretációjáról is: bár nyilván egy újabb értelmezés nem szüntet meg egy régebbit, csak az eddigiek mellé helyez egy újabbat, mégis ennek az előadásnak az inspiráltsága nem egyszerűen csodálatra méltó, de páratlanul magával ragadó. Mind élőben, mind pedig a felvételen Ólafssonnak úgy sikerül bevonnia a hallgatót a zene terébe, hogy letisztult kifejezésmódja minden alkalommal egy olyan változatosságot varázsol a hallgató köré, mintha a felhangzó muzsika most és csak neki születne újjá.

 

 

 „A Goldberg Variációk a valaha írt legvirtuózabb billentyűs zene, egyike a túlfűtött költészet, az absztrakt kontempláció és a mély érzelmek létező repertoárjának, ami a legmeglepőbb módon, briliánsan használja az ellenpontokat a formai tökéletesség patyolattisztán megalkotott struktúrájában. Ez egy olyan paradoxon, amely csak Bach sajátos barokk géniuszának fényében nyeri el az értelmét: a kérlelhetetlenül szigorú formális premissza, amit Bach önmagának konstruált, teszi lehetővé az alkotás magasztos, kreatív szabadságát – és Bach egészen nyilvánvalóan lubickolt benne.”

 

Ahogyan Ólafsson is a Variációk variációiban. Rosalyn Tureck amerikai zongora- és csembalóművész óta élő konvenció, hogy az „Aria Da Capo”-t kivéve – és persze Glenn Gould értelmezéseit leszámítva – ismétlésekkel szokás játszani az összes tételt. De ezek az ismétlések valójában mind további változatok, mert ahogyan egy másik hang hangsúlyozása vagy díszítés hozzáadása, úgy az artikuláció megváltoztatása végtelen variációs szabadságot rejt, és Ólafsson mesterien is él az ezekben rejlő lehetőségekkel. Élőben, a tavaly ősszel a MÜPÁ-ban adott koncertjén egy-egy záró hang hangsúlyozással jelzi a variációk egymáshoz való viszonyát, míg a felvételeken az ismétlések közti benső feszültség csúcsra járatásával nyűgözi le a hallgatót.

 

 

„Amikor írunk és beszélünk a Goldberg Variációkról, akkor hajlamosak vagyunk Bachra elmélyült gondolkodóként, gondos mesteremberként vagy mint egy látnoki zenei építészként gondolni. De, amikor játsszuk és hallgatjuk a Goldberg Variációkat, akkor képtelenség nem észrevenni, hogy a vidám, időnként eksztatikus, mester improvizátor Bach társaságába kerülünk; Bach a legnagyszerűbb billentyűs virtuóza volt a maga idejének.”

 

Ólafsson pedig korunk szédítően káprázatos zongoristája, aki bár hihetetlen tempókkal játszik egyes variációkat, másokat viszont annyira kimunkáltan artikulál, hogy összességében nem egy rekord gyorsaságú változatát kapjuk a darabnak. Amitől a felvétel igazán lenyűgöző – szemben például Lang Lang, két évvel ezelőtti, szintén remek és rekord hosszúságú előadásával vagy a néhány évvel korábbi, dél-koreai Ji interpretációjával, akik mindketten a darabban rejlő improvizatív és barokkos díszítéslehetőségek fantáziadús kijátszásával állították új fénybe a darabot –, hogy Ólafsson muzsikája nem csak a művet és Bachot, hanem magát a barokkot is élővé teszi, olyannyira, hogy hirtelen pompás fényben tűnik fel minden, körülöttünk és bennünk. Bár egyes értelmezők szerint a 30. variáció kánon helyett quodlibet („ahogy tetszik”), amelybe Bach közismert gyermekdalok dallamait integrálta, Víkingur kezei alatt a szakrális zene non plus ultrájává válik, amely csúcsra minden figyelmes hallgatás során eljuttat Ólafsson, mint egy önzetlen serpa: az öröm közös, a dicsőség viszont egyedül az övé – Bach pedig lubickol.

 

 

Előadó:

Víkingur Ólafsson – zongora

 

Elhangzó szerzemény:

Johann Sebastian Bach: Goldberg Variációk