Steven Erikson: A fény bukása I-II.

Megmondom őszintén, valamiért úgy véltem, hogy a trilógia első része 2025-ben, vagy maximum 2023-ban jelent meg. Csak most, amikor az ajánló megírása előtt elolvastam a korábbi írásomat, döbbentem rá, hogy magyarul 2020-ban jelent meg A sötétség kohója (részletes véleményezés erre). Így már értem, hogy miért nem emlékeztem minden részletre, és csak a főbb dolgokkal voltam tisztában.

A második rész egyébként alaposan kifogott rajtam, úgy tűnik, az év végi munkahelyi hajtás nem előnyös ennek a sűrű szövegnek a befogadására. Oké, ez a több mint ezerkétszáz oldal, a nagyszámú, mi több, rengeteg szereplő és a különféle fajok csak bonyolítják az értelmezést, miközben a sztori is sokszálon tekeredik. Ráadásul ami az első részben tetszett, az most inkább csökkentette az élvezeti értéket – jelesül a burjánzó szövegre gondolok, amibe egyaránt beletartoznak a párbeszédek, a ki nem mondott, ám mégis leírt gondolatok, és persze a leírások. Az első kötetben van olyan 150–200 oldal, amit sodrófával kellett letuszkolnom a torkomon. Nem értettem mi szükség van erre, hiszen a cselekményt érdemben nem vitte előbbre, és a főbb karakterek motivációjával nagyjából már előzetesen tisztában voltam. Kicsit olyan ez, mint Frodó botorkálása a Holtlápban – jó, hogy megírta Tolkien, de inkább ugorjunk az izgalmasabb részekhez (természetesen elnézést kérek fanatikusoktól, ez csak az én véleményem).

Egy biztos, bárki más fantasy író nagyjából fele ilyen terjedelemben tette volna le a kiadó asztalára a kész művet. Utólag belegondolva, hiába a rengeteg szereplő, olyan nagy eltérést a hangok és gondolatok megformálása között nem éreztem. A kevesebb több lett volna szerintem. Mondom ezt úgy, hogy tisztában vagyok azzal, az eseményeket egy költő meséli el, aki nem a minimalista szektából érkezett, és mindennek megadja a módját (ugye emlékszünk még Homérosz mit művelt, amikor elkezdte felsorolni a görög hajókat az Íliászban?). Úgy vélem ez a magyarázat arra, hogy minden szereplő – még a gyerekek is – nagyon hasonlóan beszél.

Mondjuk tény, hogy Erikson védjegye a kozmikus dolgokról történő filozofálás, kiegészítve az emberi gyarlóság feletti elmélkedés (és itt az ember alatt az értelmes fajokat értem). Nekem kifejezetten jól esett, amikor végre hétköznapi dolgok történtek (házastársak beszélgetése), vagy a cselekménnyel haladunk (rajtaütés, bosszú, üldözés, Tolak-légió). A humorból nagyon kevés jutott, és senki nem számítson – ezt inkább hagyjuk, nem akarom elvenni senkitől a felfedezés élményét.

Mert nem lenne a szerzőnk az, aki, hanem helyezne el a végére legalább két olyan csavart, amiért részben minden túlírtságot megbocsátok neki. Menet közben aggódtam, hogy igazából egy átmeneti állapotba kerülünk, az első rész megadja az alaphangot, a másodikban meg csak haladunk a végkifejlet felé. Nos ez részben valóban így van. De…

De ne feledjük, hogy közben egy halom karakter – akik a Malaz-sorozatban szerepelnek – a szemünk előtt csetlik és botlik, jóval fiatalabb kiadásban (nagyjából 300 000 évvel korábban vagyunk). Mintha Supermant, Conant vagy Gandalfot néznénk huszonévesként. Nyomokban már ott van a később rájuk jellemző viselkedés, de még formálódnak, tapasztalnak, stb.

A másik, szerintem legalább ennyire fontos része a történetnek a vallás. Ami éppen a szemünk előtt alakul át gyökeresen, hiszen nem csak polgárháború zajlik, hanem a tiszték egyik fele vallást vált, és a sötétség helyett a fényt imádja. Ha belegondolunk, annak idején milyen konfliktusok voltak nálunk a katolikusok és a reformátusok között, akkor már lehet elképzelésünk a vallás jelentőségének a tiszték között. Kivált, hogy erről is szó esik a Malaz-sorozatban – csak ismételni tudom, rengeteg utalást, kiegészítést kapunk az ottani eseményekhez, a világ formálódásához. Valaki azt mondta, hogy ebben a regényben úgy valósítja meg a Shakespeare szemléletet, hogy az személyes látásmódokból formálódik, áll össze a nagy egész – és ebben van némi igazság.

Miután aludtam rá egy hetet, és megpróbáltam némi távolságtartással a helyére tenni A fény bukása című kétkötetes monstrumot, azt mondom, hogy Steven Erikson már megint megcsinálta. Olyan olvasnivalót adott a fantasy kedvelők kezébe, ami alsó hangon megosztó lett (ezt ugye ő már előre jelezte), viszont cserébe remek lehetőség az elmélkedésre.

Igen, elmélkedésre. Szakítsunk azzal a szokással, hogy folyamatosan haladjunk a regényben. Tessék időről-időre megállni, és egy picit elgondolkodni a leírtakon. Mert tele van olyan kérdésfeltevéssel, magyarázattal, amelyek legalább egyszer az életben az emberiség nagyobbik részét foglalkoztatják. Egy példát mondok csak: mi tesz minket emberré?

Azért sem praktikus felhabzsolni az oldalakat, mert így esélyes, hogy elsikkadnak azok az apró lelemények, amelyeket azért elhint menet közben Erikson. Időnként kiszól a szövegből, máskor meg a saját nézőpontját osztja meg velünk.

Nagy tévedés, ha az eddig leírtak alapján valaki egy steril, filozofikus történetre asszociál. Itt kérem minden van, mint a búcsúban. Polgárháború, kegyetlenség a civilekkel szemben, kísérlet a kisebbségek kiírtására, nemi erőszak, gyilkosság, bosszú oda és vissza. Sivárság, bánat, gyász, szenvedés uralja az oldalakat, sehol egy napsugár, vagy örömteli fejlemény, legyen szó esküvőről, vagy gyerekmentésről.

Most ott tartok, hogy késztetést érzek arra, hogy kézbe vegyem az eddig megjelent és újrafordított három Malaz könyvet, majd a trilógia két részét, ily módon felfedezzem a kereszthivatkozásokat, szembesüljek az elkerülhetetlen eseményekkel, és kellő módon élvezzem, értékeljem Erikson eszmefuttatásait.

Időm van mindenre, hiszen a mindent lezáró (vagy épp ellenkezőleg, útjára indító) harmadik rész még angolul sem készült el (munkacíme Walk in Shadow), és mivel időközben egy másik, a Malaz-sorozat után játszódó ciklust kezdett el írni Erikson (The Tales of Witness), aminek a második része tavaly októberben jelent meg angolul – fogalmam sincs mikor zárja le ezt a trilógiát. Egy biztos, epikus lesz és alsó hangon teljesíteni fogja minden elvárásomat, de úgy, hogy utána még napokig erről mesélek minden ismerősömnek.

UI.

Bár eddig nem tértem ki rá, nem ajánlott ezzel a regénnyel kezdeni az ismerkedést Erikson világával. Elsőként a Malaz-sorozatot érdemes kézbe venni, ezt követheti a trilógia nyitókötete, és csak mindezek után javasolt A fény bukása című folytatás elolvasása.