Steven Erikson: A sötétség kohója I-II.

Ezt a regényt alapban azoknak merem nyugodt szívvel ajánlani, akik már túl vannak a Malaza sorozat eddig megjelent nyolc kötetén, mert ők már tudják, mire számíthatnak a szerzőtől. Illetve mégsem, mert bár nehezen hihető, de Steven Erikson magasabbra helyezte a lécet, és a korábban megszokott – bár azon még mindig vitatkozunk, hogy mennyire lehet megszokni ezt – sokszereplős prózát. Amivel kapcsolatban persze adódik az összevetés Martin csonka ciklusával, azonban ami abban a nyolc kötetben történik, az messze túlmutat bármely fantasy regényen, és véleményem szerint bizonyos tekintetben még Tolkient is lepipálja.

Ez a mostani trilógia nem kispályázik, a cselekményt nagyjából 300 000(!) évvel a Malaza események elé helyezi, és a tiszte fajra koncentrál. Akik nem szeretnek hosszas ajánlókkal bíbelődni, azok kedvéért sietősen megsúgom, ez a két kötet megéri a pénzét, mind a cselekmény, mind a szereplők, mind a fordulatok, mind a világleírás kielégítik az olvasók elvárásait.

Aki ennél többre kíváncsi, annak elárulom, hogy a legjobb és egyben legdurvább húzása a kanadai szerzőnek, az a látásmód és a nyelvezet megváltoztatása.

Ebben a regényben majdnem minden fontosabb szereplő – márpedig belőlük kis túlzással van vagy ötven – oldalanként legalább egy alkalommal mond valamit. Nem csak beszél, hanem olyan mondanivalója, gondolata van, ami mellett képtelenség (és nem érdemes) elmenni. Itt álljunk meg egy gondolatra, és képzeljük el, hogy, mondjuk, A Hobbit törpjei, plusz Gandalf és Bilbó, miközben utaznak, kedélyesen elbeszélgetnek, de a vacsora mibenléte és a táj szépsége vagy a törpök régi dicsősége helyett filozófusokkal vetélkedő módon szórják az igét.

Ettől lett számomra roppant nehéz olvasmány ez a két kötet – miközben bevallottan imádom a szerző stílusát, és néha magam is hajlamos vagyok merengeni az élet nagy kérdésein – úgy öt percig. Ezt a szöveget nem lehet (illetve nem érdemes) gyorsan olvasni, meg kell adni a módját, és mivel az elején úgysem tudjuk követni a sűrűn váltakozó elbeszélők személyét, a cselekmény pedig az ezer oldalas terjedelemnek megfelelő tempóban halad, igazából a tiszte világ apránkénti felfedezése mellett a szöveg, azon belül pedig a párbeszédek, monológok adják a kötet sava-borsát.

Nálam tájékozottabbak szerint Shakespeare műveit tekintette zsinórmértéknek Erikson írás közben, és ebből lett ez a szörnyszülöttnek nem nevezhető, de az olvasó befogadó és felfogó képességeit erősen próbára tevő szöveg.

Úgy sejtem, nagyjából most értünk el odáig, amikor bizonyságot kell tennem arról, hogy a gyakorlatban ez mégis mit jelent.

„Vegyük fontolóra a téma alapját, azaz, hogy a törvény létezésének oka elfogadható viselkedésre vonatkozó szabályokat szabni a közösségi eszmecserében, rendben? Nagyszerű, vegyük akkor ehhez hozzá azt a szándékot, hogy megóvjuk az egyént a lelki és testi sérelemtől, és rögtön látod a zsákutcát.”

Mindezt nem egy államférfi, politikus vagy filozófus mondja az esti tábortűz mellett, és pontosan az ilyen, cseppet sem hétköznapinak tekinthető csevejek miatt óvok mindenkit a gyors olvasás veszélyeitől. Ezeket a sorokat lehetséges gyors tempóban felfalni, de véleményem szerint tényleg nem érdemes, inkább gondolkozzunk el, hogy igaz vagy hamis, talmi vagy valós érvek támasztják alá az okfejtéseket.

Olvasás közben számomra az volt a legdurvább pillanat, amikor szembesültem a tiszte világ plusz társadalom és a miénk közötti hasonlóságokkal. Ehhez képest már könnyedén fogadtam a környezet elpusztítását, a vallást, az igazságot, az együttérzést, az istenek és halandók, egyáltalán a civilizáció és létezés értelmét boncolgató bekezdéseket.

Egyébként az eddig leírtak dacára úgy érzem, hogy a rengeteg szereplő és az irodalmi stílusban szórt mondanivaló mellett Erikson képes a történetet egyszerűen kezelni és megóvni a túlzott bonyolultságtól. A különböző, látszólag egymástól független történetszálak lassan kezdenek közeledni egymáshoz, és miközben az olvasónak elszorul a szíve a Shakespeare-t idéző véres királydrámák hangulatától, lassan kibontakozik a szemünk előtt a tiszte történelem meghatározó eseménye, illetve az ahhoz vezető út minden apró kockaköve.

Ezúttal nyilvánvalóan nem a komplett fantasy olvasótábor padlóra küldése volt Erikson célja, sokkal olvasóbarátibb módon adagolja a szereplőket, és a történéseknek viszonylag az elején vagyunk – ami komoly kedvezmény A hold udvara kötet mélyvízbe hajításához képest.

Természetesen az eddig leírtaknál jóval több van a trilógia első részében, de erről majd a következő, A fény bukása című epizód kapcsán essék szó. Még egy apróság: minden tiszteletem Tamás Gábor fordítónak, aki megszelídítette ez a szövegszörnyet, és kifejezetten élvezetes olvasnivalót varázsolt belőle.