Főkép

Macbeth, a 11. századi skót király nevét a legtöbben nyilván Shakespeare drámájából ismerik. Ezt a képregényt két francia, Thomas Day író (eredeti nevén Gilles Dumay) és Guillaume Sorel illusztrátor készítette, ám ők alaposan visszaástak a történet eredetéhez, a (részben ellentmondásos, és semmiképp sem elégséges) történelmi forrásokhoz, illetve a legendákhoz, melyek a valóban élt hadvezér és király életét követően nevéhez fonódtak. Így jogos a kötet hátoldalán olvasható figyelmeztetés: „Nyomokban Shakespeare-t tartalmaz!”

 

Azért is jogos, mert a szöveg néhol a drámát idézi, másutt viszont egyszerűbb, kevésbé költői – ez kicsit zavaró is néha. Ettől függetlenül ez egy lenyűgöző alkotás, mely nagyon is illik a Királyok és Keresztek című történelmi sorozatot is kiadó Képes Krónikákhoz. Nagyalakú (A4-esnél is nagyobb), keményfedeles, matt papírra nyomott, káprázatos képregénykötet, mely persze nem csupán kialakításában elképesztő.

 

Egyrészt a történet maga örökérvényű, ebben a verzióban is: hatalomról, árulásról, vérontásról és őrületről szól. Épp úgy benne van a kelta legendák hangulata, mint általában az emberiséggel egyidős, nagy tragédiák öröksége. Számos más feldolgozáshoz mérten Lady Macbeth, Gruoch alakja jóval fontosabb – mintegy ő irányítja hatalomvágytól hajtva Macbethet, aki egyszerre valóban nagy harcos és tépelődő, bizonytalan, így részben emberibb figura.

 

Másrészt a kötet képi világa rendkívül erős, még úgy is, hogy a képregények esetében nyilván alapvető fontosságú a képi oldal. Az első oldaltól berántja az olvasót, és a végéig nem ereszti, felkavaró és elborzasztó, a holdtalan éjfélnél is sötétebb – ahogy persze a vérben tocsogó történet maga is. Sorel mestere a hangulatteremtésnek és a jellemábrázolásnak is, a tájképektől az arckifejezéseket vagy apró részleteket mutató közeli képekig minden festménye-rajza erőteljes és sokatmondó. Hátborzongató mélységeiben jeleníti meg, ahogy a két főszereplő egyre jobban belebonyolódik a hatalmi őrület hálójába – az arcok, a szemek, de még a tájak, vagy épp a vértócsában tükröződő fény is mind-mind ezt szolgálják.

 

Külön és hosszasan lehetne taglalni a történet néhány pontján felbukkanó három boszorkányt és szerepüket is, s azt, hogy hármasuk hogyan hatott Neil Gaiman Sandman sorozatára. Ahogy azt is lehetne elemezni, hogy Macbeth drámája milyen nyomokat hagyott George R.R. Martin A tűz és jég dala című sorozatán (avagy a Trónok harcán). Nyilván mérhetetlenül ősi és alapvető történet ez. És talán az az egyik legfőbb erénye ennek a képregényes verziónak, hogy olyan erővel és mélységgel meséli el, hogy az olvasó is megérzi mindezt. Hogy átjön, hogy valaha rég nem voltak mindenkié a nagy kalandok és érzelmek, hogy volt idő, amikor még nem züllesztették szappanoperákká a valódi drámát, amikor még voltak igazi hősök és gonoszok. És az is, hogy közben a hatalomvágy mit sem változott: ma is van, akinek nem számít a kiontott vér, csak megkapja, amit kíván.