Tan Twan Eng: Az ajtók háza

A maláj Tan Twan Eng már nálunk sem számít ismeretlen szerzőnek, így már előre sejthetjük, hogy mit várhatunk tőle: eleganciát, visszafogottságot és csalóka egyszerűséget. Legújabb regénye első olvasásra akár egy hagyományos, finoman megmunkált történelmi prózának is tűnhet, ám nagyon gyorsan kiderül, hogy ennél jóval többről van szó. Az ajtók háza nem egy eseményekben gazdag, és nem is egy fordulatokra épülő regény, hanem lassan kibomló erkölcsi töltetű mese, amelyben a szereplők döntései legalább annyira fontosak, mint azok a dolgok, amelyeket soha nem mondanak ki.

 

A történet a 20. század eleji Penang gyarmati világában játszódik, abban a közegben, ahol a rend, a kifinomultság és az udvariasság mögött nagyon is sérülékeny emberi sorsok húzódnak. A regény egyik legnagyobb ereje éppen abban rejlik, hogy ezt a feszültséget nem leplezi le látványosan, hanem hagyja lassan beszivárogni a szövegbe. Tan Twan Eng prózája kimért, visszafogott, szinte udvarias, miközben folyamatosan azt érezzük, hogy minden gesztus mögött ott munkál valami elfojtott, feldolgozatlan tapasztalat.

 

„Egy felfedező házaspár egy expedíció során eltévedt a Góbi-sivatagban. Miközben egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak a pusztaságban, hogy leplezzék a növekvő kétségbeesésüket és reménytelenségüket, abbahagyták a beszélgetést. Gyakran gondolkodom azon, hogy a kettő közül melyik lehet nyomasztóbb: a sivatag némasága vagy a férj és a feleség közötti csend.”

 

A történet középpontjában egy házaspár áll, akik már jócskán túl vannak a legszebb közös éveiken, ám úgy tesznek, mint akiknél minden rendben. Hozzájuk érkezik meg a férfi régi barátja, a neves író, Somerset Maugham, illetve az ő jóval fiatalabb titkára és egyben szeretője. Az itt eltöltött rövidke idejük azonban nem csak a jelent, hanem a múltat is felkavarja, hogy aztán szép sorjában elkezdjenek kiesni a rég elfeledett csontvázak is a szekrényből…

 

Különösen izgalmas, ahogyan a regény az írás és a felelősség kérdését kezeli. Somerset Maugham alakjának megjelenése nem irodalmi kuriózum, hanem annak a dilemmának a része, hogy ki beszélhet el egy történetet, és milyen áron. Tan Twan Eng nem kínál egyértelmű válaszokat, inkább hagyja, hogy az olvasó maga szembesüljön azzal, mennyire problematikus lehet mások szenvedését formába önteni.

 

Az ajtók háza nem akar nagy drámát csinálni a múltból, és nem próbálja felhangosítani a történelmet. Épp ellenkezőleg: csendes, lassú és fegyelmezett regény, amely abban erős, hogy megmutatja, miként maradnak velünk a kimondatlan dolgok, és hogyan alakítják egy egész élet erkölcsi szerkezetét. Ez a visszafogottság, ez a makacs következetesség teszi a könyvet igazán emlékezetessé.