Főkép

A brit Katya Balen Október, október című regénye 2023-ban jelent meg magyarul, és 2022-ben többek között a Carnegie Medalt is elnyerte, mely az egyik legrangosabb gyermek/ifjúsági irodalmi díj. Nagyon szerettem azt a könyvet, s végre újabb művét olvashatjuk magyarul.

 

Mely sok szempontból hasonlít az Október…-re, minthogy az egyik főszereplő itt is egy öntörvényű, szabadságra vágyó (vagy inkább azt élő) lány, a viharban született Zofia, aki valahol Anglia egyik tengerpartja mellett él lengyel származású édesapjával. Édesanyja kiskorában elhunyt, nem is emlékszik rá, de ő maga két ember helyett is kitölti a teret, olyan lobogó, viharos, nyüzsgő személyiség.

 

A másik főszereplő egyidős Zofiával, bár róla pont a lány el sem akarja hinni első látásra, hogy tizenegy éves. Tom egy nagyobb városból költözik az édesanyjával a tengerparti kisvárosba, és a magának való, szemlátomást mindentől félő fiú tökéletes ellentéte a vagány, szélvész lánynak. Ez már az első két fejezetből kiderül (kettejük szemszögét váltogatja az írónő a rövid fejezetek során), ahogy az is, hogy mindketten az egyik szülőjükkel élnek kettesben, és ezzel tökéletesen elégedettek. A gyakorlottabb olvasó azt is hamar megsejti, amit amúgy a könyv fülszövege sem hallgat el: hogy a két említett szülő idővel egymásba szeret, és érkezik egy harmadik gyerek a közös életükbe, s mindennek sem Zofia, sem Tom nem tud szívből örülni. De hogy melyikük milyen lelki problémákkal küzd és miért, az lassabban bontakozik ki. Miért fél Tom legfőképp a sötéttől? Hol van az apja, és mit művelt velük, hogy annyiszor kellett menekülniük? És miért érez „medúzacsípést” Zofia, amikor a dermesztő tengerben úszva megpróbál egyre közelebb kerülni a sziklához, melyet a helyiek mintegy bátorságpróbához használnak?

 

Rendkívül élesen és érzékletesen adja vissza a regény ennek a két gyökeresen eltérő egyéniségnek a jellemét, a motivációit, és a kettejük között idővel kialakuló, vészjósló harcot. Olyan jól, hogy miközben az olvasó egyre jobban érti őket, néhol mindkettőből kissé elege is van, és ez azért jó, mert hiteles. Egy ilyen helyzetben, amikor kialakul egy mozaikcsalád, mindenkinek nehéz. Ez közhely, de ilyen hitelesen megjeleníteni ezt azért korántsem egyszerű. Sőt, nagyon érett gondolkodású, tiszta tudatú embernek kell ahhoz lenni, hogy hasonló félreértések, mint amelyek itt a két gyerek közötti kapcsolatot bonyolítják, ne alakuljanak ki bármely korú emberek között (s persze minden érintett fél részéről kell lennie empátiának és törekvésnek a másik megértésére).

 

Mégis volt némi kis problémám ezzel a regénnyel. Katya Balen költőinek, lírainak mondott prózája valóban gyönyörű, minden dicséretet megérdemel. De épp most olvastam Majoros Nóra Bonyolult ​egy család meg az Olga című könyvét, mely szintén mozaikcsaládról szól, és bár tudom, hogy annak 9 éves főszereplője és a Mindenhol látom a fényt két főhősének 11 éves kora között az a két év fényévekben számolandó különbséget jelent, mégis úgy érzem, hogy Balen olyan nyelvezetet, olyan kifejezéseket ad a két gyerek szájába (vagy inkább gondolkodásába), ami nem biztos, hogy 11 éves gyerekekre jellemző. És annyira magával ragadó a szöveg, hogy mindezt talán észre sem vettem volna, ha nem ejt el egy olyat Zofia kapcsán az írónő, hogy egy bizonyos kifejezést nem ismert – miközben annál messze választékosabb, metaforákkal, költői meglátásokkal teli a gondolkodása, ahogy Tomé is. Amennyire vissza tudok emlékezni a magam gyerekkorára, azt hitelesnek találom, hogy ezek ketten érezhetnek ilyeneket. De hogy így fogalmazzák meg akár csak belül, kimondatlanul, hogy így gondolkodjanak… hát, nem tudom. Talán. Végül is a maga módján mindkét főszereplő nagyon okos, érzékeny, és mindkettejüknek épp elég fájdalmas oka van arra, hogy a koránál úgymond érettebb legyen. Mégis úgy érzem, ilyen költőien, választékosan inkább a felnőtt tudja megfogalmazni, visszanézve, a gyermekkori érzéseit.

 

S közben, ahogy az Október… esetében is, rendre eszembe jutnak David Almond művei, és meg sem lepődöm, mikor látom az írónő honlapján, hogy a kedvenc könyve Almondtól a Skellig (aminek egy apró kis eleme gyakorlatilag megjelenik ebben a regényben is). Csakhogy Almond, amilyen hihetetlenül kifejező és gyönyörű az ő prózája is (a szó valós értelmében szerintem mindketten szépirodalmat írnak), ő mégis egyszerűen fogalmazva tudja elérni azt a hovatovább (rossz szóval) 3D-snek ható, ízekkel-illatokkal-hangulatokkal teli hatást, úgy tudja átadni a szereplők, érzések-gondolatok és események-élmények megannyi rétegét, mélységét, míg Katya Balen ehhez sokkal szövevényesebb szöveget ír.

 

Ám ez nem baj, sőt, ha a fiatalabb olvasók ilyen gazdag nyelvezetű, az agyat is megmozgató könyvet olvasnak, az csak jó. De én mindenkinek szívesen a kezébe adnám, mert ez a regény arra tanít, arra ösztönöz, hogy próbáljunk már odafigyelni a másik emberre, próbáljuk megérteni, mielőtt ítélkezünk.