Főkép

Katya Balen brit írónő, aki több gyermek/ifjúsági regényt is jegyez, ám ez az első, amit magyarul olvashatunk. 2022-ben ez a regény nyerte el a rangos Carnegie Medal gyermekirodalmi díjat.

 

Úgy tűnik, a szigetországban az írók és az olvasók egyaránt fogékonyak a szokásosnál mélyebben szántó, fontos, nehéz kérdéseket felvető gyermekirodalomra. Míg nálunk például David Almond csodás regényei rendre szűk réteghez jutnak el, Nagy-Britanniában a legsikeresebb, legfontosabb szerzők közé tartozik. Azért is említem őt, mert Katya Balen egyértelműen az ő nyomdokaiba lépett (és a többi könyvének fülszövege is erre enged következtetni). Én meg nagyon szeretném, ha itt is minél több gyerek (és a szüleik) olvasnák ezeket a könyveket. Mert bár az Október, Október egyes helyszínei, háttere, részint az alaphelyzete is tipikusan brit, a történet egésze nagyon is érvényes más nemzetiségű emberekre is.

 

A cím egyben a főszereplő neve: a 11 éves lány édesapjával él az erdőben, vadon és szabadon, mondhatni, ami azt is jelenti, hogy maguk termelik, gyűjtögetik és akár vadásszák az élelmüket. Októbert az apja tanítja, leginkább gyakorlati dolgokra. Anyját szinte sosem látja, de még annál is ritkábban kívánja látni – kicsikorában elköltözött Londonba, és Október teljes mértékben boldog és elégedett az életével így, ahogy van. Mindez idillinek is tűnhet, még ha nehéz is elképzelni, hogy törvényesen ezt bárki megtehesse – de persze nem lenne történet és regény mindebből, ha nem történne valami. Valami rossz, amit a könyv fülszövege is elárul. És ahogy sejthető: miután édesapját baleset éri, a lányt a „nő, aki az anyja” veszi magához, s persze sem a vele való együttélés, sem a londoni iskolába beilleszkedés nem megy könnyen az erdőhöz szokott gyermeknek.

 

Ha az ember elég sok könyvet olvasott / történetet hallgatott már meg életében, szinte minden fordulatot előre ki tud találni. Katya Balen regényét az teszi még az ilyen „régi motorosok” számára is varázslatossá, ahogy mindezt elmeséli. Tiszta, egyszerű szavakkal, melyeknek mégis hatalmas erejük van; mély átéléssel, és együttérzéssel minden szereplő iránt. Október irigylésre méltóan jól kiismeri magát az erdőben, ám elveszett és visszahúzódó a nagyvárosban, amitől konkrétan rosszul van. Bárki, aki valaha is nem odavalónak érezte magát egy adott helyzetben, környezetben vagy társaságban, át fogja érezni, min megy keresztül a lány. De elvált szülei személyisége, hármójuk egymáshoz való viszonyai is leheletfinoman és megértéssel jelennek meg – a gyermek szemén keresztül, és szülőként-felnőttként torokszorító, egyben néha felemelő is olvasni Október gondolatait.

 

Külön fűszere a regénynek a Temze partjához kapcsolódó vonal, mely személyesen azért érintett meg, mert volt egyszer alkalmam ott bóklászni, s elhozni egy-egy szép kavicsot a fiaimnak. De ehhez is bárki tud kapcsolódni, aki valaha is, bárhol, keresett vagy talált valami apró „kincset”, valami elveszett, elfelejtett kis töredéket, bármit, amiben megérezte a történetet, melyet megismerni tán sosem lehet, újrakölteni viszont annál inkább – ahogy teszi azt Október is a maga kincseivel.

 

Szép és finom, egyúttal vad és szabad is ez a regény. Nem annyira, mint David Almond könyvei, de talán egy fokkal könnyebben is befogadható a fiatal és idősebb olvasók számára. Annyi minden van benne, a gyermekkor, hogy miket érez és gondol az ember, mikor 11 éves, és a felnőttek világa misztériumokkal van még tele; a család, a barátok, az, hogy milyen kívülállónak lenni, és milyen találkozni valakivel, aki legalább egy kicsit megért; milyen bűntudatot érezni, milyen elengedni valakit, akit szeretünk, milyen szembesülni a változásokkal, amiket az élet hoz – s milyen megtapasztalni, hogy ezek, akár a folyó, jót és rosszat egyaránt hozhatnak magukkal. Nagyon jó volt olvasni ezt a könyvet, remélem, az írónő többi regénye is megjelenik majd magyarul!