Amy Hempel: Az állatvilág kapui előtt

Bár a fordításban megjelenő szépirodalmi művek terén nemzetközi viszonylatban is elég jól állunk, de ezzel együtt is igen hosszú az a lista, amelyen azok a szerzők szerepelnek, akik nemcsak kiemelkedő képességűek, de hazájukban akár a kultstátuszt is elérték, azonban nálunk mégsem jelent meg tőlük semmi. Jó hír, hogy ezúttal egy íróval szűkült ez a lista, ugyanis az Ampersand kiadó megjelentette az amerikai kispróza egyik legnagyobb hatású alkotójának, Amy Hempelnek az első magyarul is elérhető kötetét, amely Az állatvilág kapui előtt címet viseli.

Nevezetes az a hemingwayi elv, miszerint akkor jó egy történet, ha a cselekmény kilencven százaléka rejtve marad, és csak a tíz százaléka kerül bele a szövegbe, pont mint a jéghegyeknél. Ha ez sokak számára talán túl radikális sűrítésnek tűnik, akkor azt kell mondanom, hogy ugyanez az arány Hempel esetében valahol 99/1 körül lehet. Nála szinte minden a hallgatás mögött van, és így természetesen minden leírt szónak óriási súlya van.

A mű megértésének kulcsa a szerző talán legismertebb történetében, az „Aratásban” van elrejtve, mely egyébként kiválóan bemutatja az egész kötetet is. A szöveg első felében az elbeszélőnk elmeséli látszólag nem túl bonyolult történetét (egy közlekedési baleset következtében súlyos sérülésekkel kórházba kerül, ahol aztán olvashatunk még a kezelésekről, valamint több számára fontos férfival való kapcsolatáról), aztán a második felében valósággal szétszedi az egészet, közölve, hogy a valósághoz képest mit és miért változtatott meg (van, amit azért, mert egyszerűen leírva nem hangzana túl jól, van, amit azért, mert túl hihetetlen lenne, és van, amit azért, mert nem illeszkedne a cselekményhez).

„A lábamat ért sérülést esztétikainak minősítették, bár térdelni most, tizenöt évvel később sem tudok. A tárgyalás előtti estén, egy peren kívüli megállapodás során százezer dollár ütötte a markomat. Az újságíró gépjárműbiztosítási díja havi 12 dollár 43 centtel nőtt.

Azt a tanácsot kaptam, hogy három év múlva, mielőtt a bíróságon felhúznám a szoknyámat, alaposan dörzsöljem be jéggel a lábamat, az majd előhozza a sebhelyeket. De a bíró irodájában nem volt jég, úgyhogy még a lehetőség sem adatott meg, hogy átmenjek vagy megbukjak ezen az erkölcsi próbán.”

A többi novellában nincsenek ilyen és ehhez hasonló narratív trükkök, de az elv ugyanaz. Mindig érdemes utánagondolni, hogy mi és miért van leírva, illetve hogy mi és miért maradhatott ki? A történetekben ezen kívül az is közös, hogy mindegyikben nők a főszereplők, akik vagy saját vagy környezetük révén szembesülnek párkapcsolati problémákkal, betegségekkel, veszteségekkel és halállal, ám a végén mégsem válnak depreszívvé, hála a szerző rendkívül okos fekete humorának. Igazán jó hír, hogy egy ilyen fajsúlyos alkotót ezentúl magyarul is kézbe vehetünk, remélhetőleg meglesznek az olvasók is hozzá.