Főkép

Az utóbbi időkben belefogtam egy olyan projektbe, melynek során megpróbálom megtalálni az eddigi 2500+ elolvasott szépirodalmi kötetből a legjobb / számomra legfontosabb ötvenet. Természetesen vannak olyan címek, amelyek semmiképpen sem maradhatnak le, és vannak olyanok, amelyeken még hosszasan kell vacillálnom, hogy beférnek-e vagy sem. Daniel Pennac Testnapló című munkája vitán felül már most az első csoportba került, mégpedig azért, mert olyan különös, ám nagyon is fontos nézőpontból íródott, amellyel más alkotó még csak meg sem kísérelne dolgozni. A francia ugyanis a lehető legradikálisabb módon a testiséget állította középpontba, mégpedig úgy, hogy ezzel együtt szinte minden mást a háttérbe szorított, ám ez a húzás tökéletesen működött, gyakorlatilag egy utánozhatatlan művet létrehozva általa.

 

Az olvasás óta eltelt tíz év alatt még csak ehhez foghatóval sem találkoztam, aztán most belefutottam az olasz irodalom legújabb csillagának, Veronica Pacininek debütáló művébe, A nő testébe, amely, ha nem is ilyen radikálisan, de ugyanúgy a testiséget állította műve gravitációs középpontjába. Az 1987-es születésű írónál bár azért van némi történet is, de itt is minden, ami történik, a testiségből ered.

 

Történetünk főhőse, Erica igazán különleges figura, akinek világlátását már kora gyermekkorától fogva a testi létezés uralja. A legkorábbi óvodás emlékek is ehhez kapcsolódnak, mint ahogy az is, ahogy folyamatosan kénytelen elviselni jóval erősebb nővére állandó terrortámadásait is. A fiatal lány azonban ezeket nem egyértelműen kellemetlenségeknek vagy traumáknak éli meg, hanem olyan élményeknek, amelyeket érdemes megfigyelni.

 

Aztán Erica életében szép lassan megjelenik a vallás is, amely azonban nem csak spirituális módon válik számára fontossá, hanem szintén egyfajta testi élményként. Nagyjából úgy, mint a szenteknél, gondolja ő. Ennek a két, egymástól általában alapvetően független dolognak a folyamatos jelenléte és megélése igazán furcsa ízt ad a kötetnek, így egymás mellé kerülnek például a sokszor nagyon is iskolai események (egy részük alaposan kimeríti akár a szexuális zaklatás fogalmát is) és a misztikus élmények, amelyek megint csak sokszor egészen zavarba ejtőek.

 

„Don Carlo fogta a maga vékonyka lelkét, ezt a híveknél vasárnaponta kapott lasagne és sült hús meg a szupermarketek által jótékony célra adományozott, lejárt keksz rétegei alá temetett lelket, és elvitte, hogy besározza a világ sötétsége. Én pedig fogtam a saját hatalmas, imádságtól kitárt, isteni fényben sarjadzó lelkemet, beszuszakoltam a test határai közé, felálltam, hallottam, ahogy a márvány kemény fagyosságához hozzászokott térdem recseg, elveszítettem az egyensúlyomat, vibráló sötét borított be mindent, de nem estem el, sikerült kezelnem a tudat kihunyását és újraéledését a márványbalusztrádnak támaszkodva, a Szűz büszke tekintete előtt. Megvártam, hogy a fej abbahagyja a szédülést, és megnyugodjon a tengelyén; kinyitottam a szemet, hogy élvezzem a pillanatot, amíg, bár a szem nyitva, mégsem lát, eggyé válik a puszta sötétséggel. A gyomor enyhe és folyamatos remegése kisugárzott az ürességbe. Sétáltam, de nem éreztem, ahogy a lábam a kőhöz ér. A gravitáció nem szegezett a földhöz, hanem tiszteletben tartotta a ritkás test természetes vonzalmát az éghez.”

 

Pacini az időben kisebb ugrásokkal, jelenetenként halad előre, hogy egyre furcsább és furcsább kanyarokat vegyen hősnőnk sorsa, aki egyszer még inkább visszafogott kislánynak tűnik, aztán kipróbál szinte bármit a szexben, egyszer még úgy él, mint bárki más, aztán megint csak az általa elképzelt / megélni vágyott misztikum felé húzzon, érdekes hullámzást adva ezzel a történetnek. A nő teste ennél fogva egy igen érdekes látásmódú szerző debütálása, amelyet elsősorban az ilyen különlegességekért érdeklődőknek tudnék ajánlani.