Főkép

Bár a sznobizmus meglehetősen távol áll tőlem, de ettől függetlenül is vannak olyan neves szépirodalmi díjak, amelyeket ha elnyert egy adott kötet, akkor arra mindenképpen kíváncsi leszek. Bizony egy ilyen elismerés a Goncourt-díj is, amelyet kapott már többek között Houellebecq, Sarr vagy Énard egy-egy műve, hogy csak három zseniális szerzőt említsek a számos díjazott közül. És tavalyelőtt ezt nyerte el a számomra teljesen ismeretlen Jean-Baptiste Andrea is, akinek éppen ez a kitüntetett regénye, a Vigyázni rá, idén nyáron jelent meg magyarul, mégpedig némileg meglepő módon a Könyvmolyképző kiadónál.

 

Mint utóbb megtudtam, ez a közel négyszáz oldalas alkotás rövid időn belül az egyik legnagyobb könyvsiker lett egész Franciaországban, így fokozottan tudni akartam, vajon mit tud Andrea, amivel nemcsak a szakmát, de a közönséget is meg tudta nyerni? Hát röviden azt, hogy úgy volt képes viszonylag nagy számú fontos témáról írni egy sodró lendületű regényt, hogy közben ez egyáltalán nem ment a közérthetőség és olvasmányosság kárára. Az ilyesmi általában garancia szokott lenni a sikerre.

 

Bár a mű felütése kicsit sablonos (a nyolcvanas éveiben járó titokzatos szobrász, Mimo haldoklás közben visszaemlékszik az életére), az író ezt követően egyből felvázolja az alapvető viszonyokat, majd viszonylag nagy tempóban nekiáll, hogy elmeséltesse hősünk életének lényegi részét, amely egy tipikusan a „semmiből a csúcsra, majd onnan a mélybe” történet. Az olasz származású, ám Franciaországban született kis Mimo korán félárvaságra jut, így anyagi gondokkal küzdő édesanyjának nincs más választása, mint elküldeni őt egy távoli nagybácsihoz Észak-Olaszországba, hogy a törpenövésű fiának esélye lehessen egy jobb életre. Mint azonban hamarosan kiderül, a derék nagybácsi egy nem túl tehetséges, ám az italt annál inkább kedvelő kőfaragó, aki amennyire csak lehet, kihasználja a srácot, akiben nem lát mást, mint ingyen munkaerőt.

 

Így szegény Mimo egy tökéletesen magányos és sanyarú életre lenne kárhoztatva, ha nem ismerné meg teljesen véletlenül a környék leggazdagabb családjának vele egyidős lányát, Violát, akivel életre szóló barátságot kötnek. Ahogy szép lassan cseperednek fel egymás mellett (természetesen csak a legnagyobb titokban találkozgathatnak), megértjük, hogy mindketten kívül állnak a társadalmon, ám míg a fiú a testmérete és anyagi helyzete miatt, addig a repülésről álmodozó Viola pusztán azért, mert nőnek született, ami azonban sokkal nagyobb hátránynak tűnik, mint Mimóé…

 

„Huszonnégy éves vagyok. Nem vagyok gazdag, ami nem jelent semmit, mert ahhoz a kölyökhöz képest, aki tizenkét évvel korábban megérkezett ide, valóságos maharadzsa vagyok. Van autóm, vannak alkalmazottaim, négy-öt évig akkor is meg tudnék élni, ha mindennel leállnék. A főbejáraton lépek be az Orsini-villába. Hamarosan itt van 1929, utána pedig új évtized kezdődik, amely úgy hiszem, a legnyugodtabb lesz az összes közül, amit eddig megéltem. Egy évtized, melyet bearanyoz a haladás, a nemzetek közötti béke, és ami még ennél is lenyűgözőbb, a béke Viola és köztem.

Hát ezen muszáj nevetnem.”

 

A regény legjelentősebb vonulata kétségkívül a két barát kapcsolata, ám miközben nyomon követjük a társadalmi elismerésért bármire hajlandó szobrász felemelkedését a fasiszta Olaszországban, ezen kívül nemcsak egy kissé mephisztói karrier története bontakozik ki előttünk, hanem nyomon követhetjük például azokat a változásokat is, amelyek a világunkkal történtek a múlt század első felében.

 

Az egyetlen negatívum, amit fel tudnék hozni Andrea kötetével szemben, az az, hogy érezhetően a lehető legtágasabb olvasói réteget próbálta meg kiszolgálni, így a mű olvasása nem kíván különösebb erőfeszítést a tapasztaltabb olvasóktól, ám cserében megvan az a magával ragadó és sodró lendület, ami egészen ritka a komolyabban vehető irodalomban. Így azt hiszem, a Vigyázni rá idehaza is gond nélkül meg fogja találni azokat, akik vevők az ilyen történetekre.