Főkép

Kiss László gondolt egy nagyot, és megírta versben a kicsiknek, hogy hogy is kell horgászni. Mi kell hozzá, az engedélytől a boton meg csalin át a különféle ismeretekig. A kötet első felében az emberi oldalról mesél, majd átadja a szót a különféle halaknak. Olyanoknak, amelyek megtalálhatók a magyar folyó- illetve állóvizekben, tehát némi szerencsével a kispecás horgára is akadhatnak. Ámde olyan mókásan, az egyes halaknak nem csak tulajdonságait vagy kedvenc ételeit, de szemlátomást jellemét is ismerve ír róluk, hogy meg sem lepődöm, mikor kiderül, hogy László az a fajta horgász, aki visszaengedi, amit fogott.

 

Ami a szöveget illeti, költőnk épp úgy hoz jópofa rímeket, mint döccenő ritmusokat, épp csak előbbiből jóval több van, utóbbinak meg, akárcsak a kínrím kategóriába tartozó daraboknak, akár funkciója is lehet. Azt hiszem, ezt a fajta vicces-laza gyerekverselést manapság Varró Dani űzi a legkiválóbban, de nála is bőven vannak olyan rímek és megoldások, amelyek végett egyesek a fejüket fogják, mások viszont remekül szórakoznak. Hasonló élmény ez a kötet is, Kiss László sem veszi túl komolyan önmagát, ellenben ahogy a horgászatról ír, attól még nekem is kedvem támad hozzá, pedig nálam antihorgászabb embert nem sokat hord a hátán a föld. Ugyanakkor édesapám nagy pecás, és rengeteg remek sztorija van a horgászatról, plusz élmény vele a természetbe menni, pláne vízpartra, mert ott aztán tényleg mindent tud mindenről. És a Kispecások kézikönyve meglehetősen hasonló.

 

Ebben Ritter Ottó illusztrációinak is nagy szerepe van. Neki megvan a maga jellegzetes stílusa, mely könnyed és humoros, de jól felismerhető, itt pedig kimondottan bravúros, ahogy az egyes halfajokat felruházza egyedi vonásokkal – megjelenítve a fentebb említett jellemüket is, a nyilvánvaló ismertetőjegyeken túl.

 

Kettejük közös alkotása tehát szórakoztató és ismeretterjesztő egyben, és nem lennék meglepve, ha idővel egy-egy iskolai szavalóversenyen is elhangzanának belőle részletek.