Szilasi László: [18:48: telefon]

Tetszik vagy sem, folyamatosan jönnek az újabb és újabb trendek akár a hazai, akár a világirodalomban, és éppen emiatt egyszerre mintha mindenki ugyanúgy vagy ugyanarról kezdene el írni, így elmondható, hogy az utóbbi néhány évben akár a nagyvilágot, akár kis hazánkat tekintve, mindent leuralt az autofikció. Ebből a szemszögből már született számos zseniális, őszinte kötet, na meg számtalan olyan is, amely inkább csak meg akarta lovagolni a sikerhullámot. Bevallom őszintén, én már egyre inkább kezdem unni ezt a dömpinget, így jobbára már csak akkor adok neki esélyt, ha egy olyan szerző írja meg az adott kötetet, akit ismerek és/vagy nagyra tartok.

Mivel Szilasi László egyértelműen egy olyan alkotó, aki ez utóbbi csoportba tartozik, igyekeztem viszonylag hamar sort keríteni legújabb, [18:48: ​telefon] című könyvére, amely a hazai autofikciós vonulat egyik igen személyes darabja. Hiszen van-e olyan kőszívű olvasó, akit nem érint meg az a tény, hogy a kötetben szereplő szövegek mindegyike tulajdonképpen az író nemrég elhunyt édesanyját szólítja meg?

„(…)  négyéves lehetsz, talán öt, 1942‑ben vagy 1943‑ban járhatunk, pimasz kis szemed van, a mosolyod cinkos, és olyan nyíltság van benned, ami egész egyszerűen megokolhatatlan, eddig még csak-csak, de most háború van, utána pedig egy vagy több olyan világ jön, amit még az ellenségeimnek sem kívánnék, és te mindet meg fogod élni, és én mégsem tudom, hogy milyen lehettél kisgyerekként, néhány történetet elmeséltél, de azonkívül semmi, nézem a képet (én színeztem ki, vagy egy algoritmus, nem sok köze lehet a valósághoz), megpróbálom elképzelni, milyen lehetett, amikor reggelente eljártál az iskoládba, majdnem ott áll, annál az evangélikus templomnál, ahol később megesküdtél, egyedül mentél vagy a barátaiddal, ismertek‑e az arra lakók, Évike, a rendőr lánya, milyen szép kislány, köszöntél‑e nekik, volt‑e táskád, vagy csak összeszíjaztad a könyveidet, ki volt az osztályfőnököd, volt‑e egyáltalán, soha nem fogom megtudni, vagy csak ezer év múlva, amikor majd felébredsz a sírodból, akkor talán majd válaszolsz ezekre a kérdésekre is, amiket nem tettem fel neked, és hát nem is tudom, hogy mire használnám a válaszaidat, mire kellenek ezek nekem, cui prodest, kinek van haszna belőle, hát talán senkinek, és engem mégis érdekel, nézem a képet, nézem a tomaji kislányt, eszelősen meleg van, a gyerekek fogócskáznak, odarohannak a Bazalttemplomhoz, nagy a rikoltozás, be akarnának menni, de nem tudnak, mert az ajtón van egy számukra kinyithatatlan vasrács, rángatják, nem nyílik, húzogatják, úgy se, sikoltozva elszaladnak.”

A mű címe arra utal, hogy a szerző és édesanyja között szokás volt, hogy mindennap ugyanebben az időpontban telefonon beszéltek egymással, hogy a nem sokkal korábban súlyos betegségen áteső fiú elmondhassa, az egészségével minden rendben, és persze azt is, hogy mi történt vele az adott napon. Azonban hiába a sajnálatos haláleset, Szilasi egy barátja tanácsára úgy döntött, hogy ha élőszóban nem is, de írásban folytatja ezt a számára fontos hagyományt. Ez a döntés persze nagyon nagy terhet ró az olvasóra, hiszen a kötetet kézbe véve mi leszünk az az anya, akinek bármit el lehet mondani.

Szilasi pedig tényleg úgy beszél, mintha egy közeli hozzátartozónak mondaná, régi családi emlékekről, magánéletről, munkáról, pihenésről és egészségről, irodalomról, közéletről és politikáról. Bevallom őszintén, engem nem fogott meg ez a hosszú mondatokba rendezett kitárulkozás, de minden bizonnyal a szerzőt, valamint az autofikciós irodalmat kedvelők meg fogják benne találni a számításukat.