Főkép

A „one man show” nagymesterei jártak az Akváriumban csütörtök este. Nem, nem stand-up komédiások vagy szabadulóművészek: bár nyilvánvalóvá vált, hogy egyik műfaj sem áll messze Mike Dawes vagy Tommy Emmanuel gitárosoktól – annyi verbális és zenei poént lőttek el az előadás során, és annyi gátlástól szabadultak meg vagy éppen szabadították fel minket.

 

Dawes már az első darab alatt viccelődik azon, hogy sosem álmodott volna arról, hogy egykori online tanárjának az „opening act”-je lehet – amire a show végén, amikor Emmanuel visszahívja a színpadra, Tommy így reflektál: „Már 25 éve melegítem neked elő a magyar közönséget.” De amikor Mike még a bevezetőben a Van Halen „Jump”-ja alatt bemutatja David Lee Roth ikonikus ugrását – na jó, nem olyan magasan – aztán feláll egy székre, egy pillanatra elhisszük, hogy stage diving következik. Szerencsére meggondolja magát, és ismét arról az érzésről tudósít, hogy milyen álom Tommy-val fellépni – szemben egy brit „job centre”-ben ülni, ahol egykor gyerekeket tanított ukulelén játszani.

 

Tommy Emmanuel a legutóbbi budapesti fellépséhez képest nemcsak nagyon belekezd, hanem szinte képtelen engedni a lendületéből: őrületesen feszes tempóban vált egyik témáról a másikra. A hangszer döbbenetesen feszesen és vastagon szól a kezében, és Dawes domináns legatojátékával szemben igazi élvezet hallgatni a tisztán kipengetett hangokat, akkordokat, amelyek egymást űző gyors futamokká bontakoznak, miközben olyan ritmikai hullámot teremtenek, hogy a csurig megtelt nézőtér önkéntelenül is együtt lüktet a zenével. Képtelenség ugyanis mozdulatlanul hallgatni az előadást: előbb-utóbb a bőrünk alá, majd az ereinkbe költöznek a tempók, szédületes, ahogyan Emmanuel egyetlen gitárral képes ilyen hatást kiváltani.

 

Csak akkor jutunk újra egy kis levegőhöz, amikor Emmanuel énekléssel színesíti az estét:

 

 

 

Bár gitárosnak sokkal jobb, a vokál új dimenziót ad a zenéjének: meditatívabbá válik, néhol még líraivá is, amikor a carpe diem gondolatát énekli körül, egy ponton gitár nélkül. A Beatles-medley – Michelle, Here Comes the Sun, Norwegian Wood, Lady Madonna, While My Guitar Gently Weeps, Day Tripper – tovább gyarapodik más, a ’80-as, ’90-es évek ikonikus szerzeményeivel, és minden darab egyértelművé teszi Emmanuel zenei tengelyét: a dallam és ritmus éltető energiáját. Egy dalban rejlő lüktetés lehetősége mindent meghatároz a zenéjében, és épp az ilyen, néha élesnek tűnő, mégis rendkívül határozott ritmikus átmenetekben mutatkozik meg, hogy bár gyakorlatilag bármit el tudna játszani, a dalok potenciális pulzusa határozza meg a lehető legalapvetőbben választásait és saját kompozícióit is.

 

Az előadás végén a duó Sting (Fields of Gold) és a Nirvana (Smells Like Teen Spirit) feldolgozásával egyszerre lágyítja el és mozgatja meg a közönséget, hogy aztán valóban mindenki felszabaduljon minden gátlás alól. Dawes kettéosztja a termet – Chick Corea szokásával, aki egykor három részre bontotta a nézőteret –, és eltérő éneklési instrukciókkal egy major7-es akkordot bont dallamokra, amelyre Emmanuel költői improvizációval felel.

„Időnként megkérdezik tőlem, hogy improvizálok-e, amire csak azt felelem: No, I just make things up” – hallhattuk Emmanuel egy korábbi bon mot-ját az este folyamán.

 

Ismét egy felejthetetlen élménnyel gazdagodtak mindazok, akik az XLNT szervezésében megrendezett eseményre kimozdultak otthonról. Böngésszék a programjaikat, érdemes.