Főkép

Nashville bluegrass, Tennessee waltz és Kentucky country tölti ki és itatja át a Müpa tereit, amint Richard Smith nylon húros, akusztikus gitárján felvezeti az estét és hangolja közönségét. Egy bő fél órát követően megjelenik maga Tommy Emmanuel, CGP (Certified Guitar Player) is, és egy félelmeteset tekernek a korábban már közösen felvett „Son of a Gun” saját eredetire. Az amerikai vidék levegője tovább árad a hangokból, és Emmanuel szikár kiállása, amint immár egyedül, a nyakában lógó gitárral egy Jonny Cash nótát énekel, annyira 'cool', hogy azt aligha lehetne fokozni. A régi, hatvanas évek Amerikája elevenedik fel, egy olyan korszak, ami akkoriban itthon legjobb esetben is csak a rádió elrejtett szegmenseiben volt hallható és inkább a nyolcvanas években szűrődött át a Bartók Rádión sugárzott teljes Buddy Holly, Beatles, Elvis Presley etc. életművek sorozataiban. Most pedig itt áll előttünk a maga valóságában, kitapinthatóan.  

 

Pedig a látszat csal: Smith angol, Emmanuel ausztrál, mégis annyira átjárja őket a kor szelleme, hogy ez a pici eltérés mindössze nüansznyi. Ez a különbség viszont Emmanuel, a kettőjük közül igazán eredeti művész esetében meghatározó. Hallhatóan nem ragadt le egy vagy két műfajnál, hanem a saját stílusérzékével kever játékában több hatást, lehengerlő technikával és finom arányérzékkel. A szédületes ritmusérzéke pedig minden darabját áthatja: amint elkezd tisztán instrumentálisan játszani, bár hallhatóan mindössze egy 'boost' pedált használ, mintha egy egész zenekar szólna egy félelmetes ritmusszekcióval. Minden lüktet és pulzál, a gitárvirtuóz mester pedig ízlésesen hangszerelt, mindössze hat húron megszólaló filharmonikusai közepén jókedvűen improvizál – a rögtönzésről itt mesél röviden és játszik annál hosszabban:

 

 

Emmanuel egyike azon utolsó óriásoknak, akik hallás után tanultak meg játszani. Az előadás derekán meséli, hogy gyerekkorukban nem volt más, mint a rádió és a lemezjátszó és amikor kedvenc zenekarukat a The Shadows-t hallgatták, nem tudták, hogy három gitár szól, ezért Emmanuel együtt tanulta meg a ritmus és a basszusgitár szólamait, amire bátyjának csak pötyögnie kellett a dallamokat. A szórakoztató anekdota és lenyűgöző demonstrációja éppen annyira része a show-nak, mint a fények ritmikus dramaturgja vagy egyéb kis történetek. Amivel mégis végképpen lehengerli közönségét a 'setlist' nélküli előadás csúcsán: egy gitár-dobolás dobseprűvel és kézzel az álló mikrofontól a gitártesten át a húrokig. Egy egész dobzenekart hallunk, kongással és egyéb ütőhangszeresekkel, és bár cirkuszi mutatványnak is elmenne amit látunk, zeneileg teljesen meggyőző amit hallunk, szemben például a Beatles 'medley'-vel, amihez érvén picit önismétlővé válik ez a ritmikus mutatvány.

 

De Emmanuel igazi showman: a ráadásban még megénekelteti közönségét John Lennon „Imagine” képzeletbeli világában és ismét bemutat egy izgalmas hangszerelést, egy szál gitáron.

 

Előadók:

Tommy Emmanuel, CGP – gitárok

Richard Smith – gitár