Főkép

Mesterházy Balázs új kötete, A Mediterrán-állandó egy igazán furcsa alkotás, hiszen valahol az emlékezés és az érzéki tapasztalat határvidékén játszódik, ott, ahol az idő nem lineáris többé, és ahol minden mozdulat, minden illat, minden szín magába sűríti az elmúlást. Azonban némileg paradox módon nagy egészként mégsem szomorú.  A szöveg prózavers és elbeszélés között lebeg, lírai narrációja egy elveszett vagy talán sosem volt mediterrán világ emléktérképét rajzolja föl: a tengert, a fényt, az utazást és a szerelmet.

 

A kötet – noha nem tagolt klasszikus értelemben – egy hosszú, folyamszerű történet: két ember utazása a dalmát partokon, Olaszország, Montenegró és Spanyolország tájain. Az elbeszélő és társnője a Mediterráneum különböző szigetein és városaiban keresnek valamit, amit a cím is sejtet: az állandót, az időtlen egyensúlyt, a lét nyári derűjét. De minden pillanat mögött ott a veszteség: a víz tükrén csillanó napfény a legszebb és legszomorúbb pillanat, a kabócák cirregése az időtlenség lüktetése, a habzó tenger a mulandóság szimfóniája.

 

Mesterházy nyelve magával ragadó. Sűrű, érzéki mondatokból épül, melyekben a fény, az íz, az illat, a test és a táj egymásba csúsznak. A szöveg minden mondata valami régi mediterrán festmény felületét idézi: sós levegő, napégette falak, szőlő, olíva, füge, bor, por, fény. De a szépség sosem öncélú: a formai gazdagság mögött mindig ott vibrál a hiány, a megismételhetetlenség fájdalma. A narrátor és (talán leginkább több alakból összegyúrt) társa a véges lét könnyűségét élik meg, tudván, hogy nem lehet ugyanolyanként visszatérni.

 

A Mediterrán-állandó egyik legnagyobb erénye, hogy a személyes történetet – egy kapcsolat, egy közös életidő lenyomatát – képes tágabb létfilozófiai távlatba emelni. A mediterrán tér itt nem csupán földrajzi háttér, hanem metafizikai tér: a fény és az elmúlás, az érzékiség és a halál egyidejűsége. A szöveg a minden pillanatban jelenlévő elmúlás himnusza, ahol az élet nem más, mint lubickolás a végesség közepén.

 

„A szőlőlugas árnyékában, évek óta először dőltél hátra. A lábadat a

kis fémasztal körül álló székek egyikére raktad fel. Az éretlen fürtök még

semmit nem ígértek a szüretből. A kabócák fémesen reszelték a levegőt,

ahogyan azt mindennap szokták, ugyanaz volt a tengeröböl is, akár tegnap.

Talán csak a hőség, a remegés a víz fölött, az volt élesebb. A lugas melletti

kövecses, agyagos talajon szőlőtőkék futottak fel a hegyre. Kemény héjban

felgyűlő hús, sziklán nyíló borok. Dionüszosz kacaja és Sziszüphosz köve.

Hallani, ahogy kicsorbul a kapa, az égő, perzselődő levelek alatt aszott,

kizsigerelt szemek. Majd árnyékot adó lugas, rovarok, méz, ragacsos piac.

Ahogy mosolyogva körbemutatsz, látom, a minden soha nem ér össze.

Halandóság, mindörökre. Akár egy sehova nem tartó imát, úgy morzsolod

magad elé a szavakat. Lezárhatatlan mozgás, aréna, színpad, kirakat, a könnyű

tudat, hogy veszthetünk, hogy vesztünk, hogy elveszünk. Fejünkön átcsapó

hullám, a szigetek, a halak belei, a lendületünk, a kilégzés, a váltakozó irányú

szelek játéka. Talán csak az élet és a halál között van… Nem fejezed be,

hintázol a széken, előre-hátra, oda-vissza.”

 

Mesterházy könyve egyszerre napló és elégia, testközeli líra és gondolati próza. Az olvasó a szövegben utazik, a mondatok között lélegzik, észrevétlenül sodródik a fényből a sötétbe, a partról a mélybe. A Mediterrán-állandó abban a ritka pillanatban született, amikor az irodalom még képes megállítani az időt – nem örökre, csak annyira, hogy lássuk, amit máskülönben nem vennénk észre.

 

Mesterházy Balázs ezzel a kötettel nemcsak egy mediterrán utazást ír meg, hanem a lét nyughatatlan, örök mozgását is. Egy könyvet az állandóságról, amelyben minden mozdulat átmeneti.