Jónas Reynir Gunnarsson: Az erdő halála

Immáron sokadik alkalommal lepődtem meg azon, hogy egy olyan, a mi Debrecenünknél lélekszámban nem sokkal nagyobb ország, mint Izland mégis hogyan képes kitermelni ennyi tehetséges szépírót? Hiszen valljuk be őszintén, gyakorlatilag minden évben belefuthatunk egy-egy olyan szerzőjükbe, akiről korábban még csak nem is hallottunk, aztán a könyve befejezése után csak bólogatva annyit tudunk mondani, hogy igen, ez (nagyon) rendben van.

Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy számomra teljességgel ismeretlen volt a most bemutatandó könyv szerzője, Jónas Reynir Gunnarsson, aki úgy tudott a mostanában igencsak felkapott öko-témában emlékezeteset alkotni, hogy közben bele tudott csempészni egy kis egyéni, illetve családtörténetet, tudott mesélni hazája közelmúltjáról, és olyan egyetemes témákról is, mint például az emberi halandóság és annak elfogadása. Mindez kevesebb, mint kétszáz oldalon…

„Amikor átértünk az emelkedő túloldalára, rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. Az erdőt onnan általában csak a távolban látni, mintha apró folt lenne a szélvédőn. Zöld vagy sárga, néha el van mosódva, máskor pedig olyan, mintha valaki megpróbálta volna lekapargatni a madárszart az üvegről. De sosem fekete paca. Apám egyre rosszabbul látott. Nem tudtam, ő is ugyanarra gondol-e, mint én. Mindketten hallgattunk, amíg a domboldalhoz nem értünk. Ott pedig megláttuk a sárlavinát. Hatalmas seb tátongott a dombon, az aljában kupacként tornyosult az erdő. Úgy álltak ki a fák a sárból, mint a tüskék egy elgázolt sün hátán. Kiszálltunk a kocsiból. Emlékszem, hogy mondtam valamit, talán valami olyasmit, hogy Hát így. Egy darabig dermedten álltunk. Néztük a kupacot. Döbbenetet éreztem. Semmi mást. Elsőre legalábbis.”

A kötet elbeszélője, Magnús életének egy igen válságos időszakát éli, hiszen rövid időn belül minden rossz összejött az életében. Ugyanis nem elég, hogy alig egy évvel korábban meghalt az édesapja, de ezzel gyakorlatilag egy időben egy földcsuszamlás elpusztította kettejük közös kis erdejét, melyhez mindketten ezer szállal kötődtek; és akkor még a kissé megromlott házasságáról, kisebb-nagyobb gondokkal küzdő gyermekeiről, vagy a földjükről váratlanul előkerülő világháborús bombákról még nem is beszéltem. És bár be kell vallanom őszintén, hogy néha azért ez a sokféle téma és konfliktus túl sok egy ilyen rövidke regény terjedelméhez képest, de ettől függetlenül többnyire egészen jól működnek, így esélyt adva arra Gunnarssonnak, hogy kifejthesse a gondolatait a környezetszennyezés, a globális felmelegedés, a túlnépesedés, vagy a 21. századi családok problémái kapcsán.

A fiatal, pályáját költőként kezdő szerző pedig él is a lehetőséggel, és ha nem is egy tökéletes, de ettől függetlenül egy nagyon is érdekes és nyugodt szívvel ajánlható művel mutatkozik be a magyar olvasóközönségnek, így bízom benne, hogy Az erdő halála megtalálja a maga olvasóit.