Roberto Bolano: Romantikus kutyák

Azt hiszem, annak, aki úgy istenigazából szereti a szépirodalmat és nem volt kómában az elmúlt másfél évtizedben, már egyáltalán nem kell bemutatnom az ezredforduló környékének (véleményem szerint W. G. Sebalddal karöltve) legnagyobb és legfontosabb íróját, a chilei Roberto Bolañót, hiszen a dél-amerikai szerző hazánkban is óriási sikereket aratott kis- és nagyregényeivel egyaránt. Tehát sokan ismerjük őt, de hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a tragikusan korán elhunyt legenda pályáját azonban nem íróként, hanem költőként kezdte, és ez, azt hiszem, meghatározta az egész későbbi pályafutását is.

 

Éppen ezért különösen jó hír az, hogy a latin-amerikai irodalomra specializálódott Sonora kiadó nemrég megjelentette Bolaño egész költői munkásságát kiválóan bemutató Romantikus kutyákat, melyből a hazai olvasók is megtudhatják, milyen kaliberű poéta is volt a hányatott sorsú chilei.

 

Roberto Bolaño verseskötete, a Romantikus kutyák a szerző prózai életművének árnyékában ugyan, de annak szerves részeként olvasható. Ezek a versek talán még nem a kiforrott mester szövegei, inkább egy örök kereső, a saját nyelvét és identitását építő ember lenyomatai. Az egész kötetet áthatja az a bolañói világérzés, amely egyszerre melankolikus és lázadó, cinikus és mélyen vágyakozó: a szétesett forradalmi álmok, az elveszett barátok és az irodalom iránti megszállottság szövi át minden sorát.

 

A versek között visszatérő a fiatal költők alakja, akik egy jobb, szabadabb világ ígéretét kergetik – gyakran Mexikó, Latin-Amerika, vagy épp az emigráció poros utcáin. A szerelem, a halál és a művészet kérdései itt nem elvont fogalmak, hanem a túlélés eszközei. Bolaño költészete mindig személyes, mégis a kollektív tapasztalatból építkezik: a forradalom utáni kiábrándultság, a száműzetés magánya és a barátságok múlékonysága mind ott vibrálnak ezekben a hosszabb-rövidebb, nyers, gyakran prózaversszerű szövegekben.

 

„VISZONTLÁTTAM APÁMAT

León Bolañónak

 

A történet a hatodik beteg érkezésével veszi kezdetét,

hatvan is elmúlt már a pasas, magányos, hatalmas pajesszal,

hordozható rádióval, meg egy vagy két olyan regénnyel, mint

amilyeneket Lafuente Estefanía írt.

Mi öten ott a szobában már barátok voltunk,

szóval viccelődtünk meg tudtuk

a halál valódi tüneteit,

bár már ebben sem vagyok olyan biztos.

A hatodik, az apám, csöndben érkezett,

és végig, amíg a szobánkban volt,

szinte senkivel sem beszélt.

Egy éjjel azonban, mikor az egyik beteg haldoklott

(Rafael, a 4-es ágyon),

ő volt, aki felkelt, és hívta a nővéreket.

Minket megbénított a félelem.

És apám kényszerítette a nővéreket, hogy jöjjenek, és megmentette a beteget

a 4-es ágyon,

aztán visszaaludt

és semmi jelentőséget nem tulajdonított az egésznek.

Aztán, nem tudom, miért, másik szobába tették.

Rafaelt hazaküldték meghalni, a másik kettőt meg

elengedték.

Ma pedig viszontláttam apámat.

Hozzám hasonlóan még a kórházban van.

Olvassa a cowboyregényét és bal lábára sántít.

Borzasztó ráncos az arca.

Még vele van piros táskarádiója.

Kicsit jobban köhög, mint korábban, és semminek sem tulajdonít nagy jelentőséget.

Ma együtt üldögéltünk a kis szobában, ő a regényével,

én meg egy William Blake kötettel.

Odakinn lassan alkonyodott, az autók rémálomként áramlottak.

Nekem újra és újra eszembe jutott az apám,

mígnem fölkelt és valamit mondott

azon a pálinkaízű hangján,

de nem értettem,

és felkapcsolta a lámpát.

Ez minden. Felkapcsolta a lámpát, és tovább olvasott.

Végtelen pusztaságok és hű szívű cowboyok.

Odakinn, a Kármel hegyén, ott függött a telihold.”

 

Az itt szereplő költemények éppen ezért témák szerint rendeződnek, melyekben nem csak a valósággal tökéletesen tisztában lévő, ám ennek ellenére folyamatosan az idealizált álmait (a lángoló, tökéletes szerelem, vagy az ugyancsak lángoló és az elesettek világából táplálkozó és azt megéneklő tökéletes és kompromisszumoktól mentes versek) kergető költő vágyai kapnak szerepet, de az olyan, az életét döntő módon befolyásoló témák is, mint amilyen a gyógyíthatatlan betegsége volt.

 

A Romantikus kutyák versei így egyszerre olvashatók egy emberi és egy művészi életút naplójaként: a száműzetés, a nélkülözés, a betegség, az irodalom és a szabadság utáni vágy mind egymásba olvadnak bennük. Bolaño költészete nem díszített és talán nem tökéletes, de éppen ebben rejlik az ereje – abban a nyers, olykor szinte szikár hangban, amely minden pátosztól mentesen képes megszólaltatni a XX. század végének elveszett generációját.

 

A kötet magyar kiadása különösen fontos, hiszen most először rajzolódik ki teljes egészében, milyen mélyen gyökerezett Bolaño prózájának világképe a lírában. A későbbi regények vissza-visszatérő motívumai – a fiatal költők közössége, az eltűntek és elfeledettek világa, a történelem és az irodalom metszéspontjai – mind itt születnek meg.

 

A Romantikus kutyák nem egyszerűen versek gyűjteménye, hanem egy költő önarcképe: valakié, aki egész életében hitt abban, hogy a nyelv még képes elmondani az igazságot, még ha az sosem lesz teljes. Bolaño itt még nem a legendás író, hanem a kereső ember – és talán épp ezért olyan megrendítő ez a könyv.