Főkép

A Jappán című könyv először 2005-ben jelent meg, és nem túlzás azt állítani, hogy hamar kultkönyvvé vált, mindazonáltal 2007 óta nem adták ki újra, egész mostanáig. Ennek örömére kapott még egy előszót, a borítója szebb, mint valaha, és mai fejjel olvasni talán még érdekesebb.

 

De már első megjelenésekor is igaz volt rá a Retró útikalandkönyv alcím, ugyanis a két szerző azt meséli el, hogy 1987-ben, ifjú karatésként hogy jutottak el Japánba. És az elmesélést eléggé szó szerint kell érteni, merthogy ez gyakoratilag egy interjúkötet, annak leirata, hogy a két kalandor egymás szavába vágva, egymás gondolatát folytatva elsztorizza az utat.

 

Aki már élt akkortájt, annak brutális nosztalgiacunami lesz a Jappán, különösen a könyv közel első felét kitevő rész, melyben jobbára a Szovjetunión (ma Oroszország és egyéb, innen igen messze fekvő államok) való átkelés viszontagságait ecsetelik. Bizony-bizony, még a KGB is előkerül. Aki még nem élt akortájt, az pedig könnyen arra juthat, hogy Badár és Horváth kamuznak, mert olyan nincs, hogy ilyen volt, pedig elhihetik, hogy de. Azok az elképesztően szürreális és horrorisztikus események, amelyeken hőseink keresztülmennek, nem is, amelyeket túlélnek, ékes bizonyítékát adják, hogy a magyar karateoktatás a ’80-as években micsoda kemény legényekké (és leányokká – tudom, mert a feleségem is karatézott anno) edzette az abban résztvevő fiatalságot. Nem mintha Sanyinak és Janinak bárhol verekednie kellett volna, de az erőnlétükre szükség volt nagyon is. Legalább ennyire a magyar népmesék majdan meggazdagodó szegénylegényeinek fifikás okosságán, ravasz körmönfontságán is túlmutató ügyességükre. Más kérdés, hogy mai szemmel talán van néhány pont, ahol felmerül az olvasóban, hogy hát ez nem PC, vagy hogy de hát ezek loptak, csaltak, hazudtak. Nem vagyok híve a múlt mai szemmel való megítélésének, fogadjuk el, hogy az egy más világ volt, vagy legalább reménykedjünk benne, és hessegessük el az aktuális politikai és világtörténelmi eseményekre vonatkozó gondolatainkat, meg hogy azok mennyiben hasonlítanak a Badár-Horváth páros által felvázolt körülményekre.

 

Másként szólva, már az útjuk orosz része is őrült és vicces, én legalábbis sokszor vigyorogtam az olvastán. Aztán mikor elérnek Japánba a fiúk, akik a szocializmus végnapjait élő, de a nagyvilágtól még mindig elzárt kicsiny hazánkból csöppennek a technológiai fejlettség és innen nézve felfoghatatlanul másmilyen kultúra e távol-keleti honába, nyilván leesik az álluk. És bár sok tekintetben élhetőbb napok várnak ott rájuk, a minimálisnál is szerényebb japán tudásuk okán bőven van részük félreértésből fakadó kalandban ott is. De boldog, szép pillanatban is. Az például egészen megható, ahogy fogadják őket a dodzsóban, amely végtére útjuk fő célja, s ahol aztán még edzettebb karatésokká válnak.

 

Más kérdés, hogy ma egyiküket sem feltétlenül karatésként tartjuk számon. Badár Sándor Karinthy-gyűrűs színész, humorista, alighanem az egyik legismertebb fazon manapság hazánkban. Horváth János talán jobban megmaradt a távol-keleti vonalon, mindazonáltal a legtöbben őt is színészként és humoristaként ismerik. Két rendkívüli arc, akik amúgy ha semmi mást nem csináltak volna, mint ezt a japán utat, melyhez képest számos hírneves amerikai road movie óvodás kirándulásnak hat, akkor is lenne mit mesélniük az unokáiknak. Szerencsére nekünk többieknek is elmesélték. Mi több, idővel a további világjárásaikat lejegyző útikönyveikből négy részes trilógia lett, szívből remélem, hogy a Jaffa kiadja ismét a többit is.