Főkép

Bizony csak nagyon ritkán fordul velem az elő, hogy egy szerzőtől azért akarjak olvasni valamit, mert a művéből készült film annyira megfogott, de a most bemutatandó könyv írója, Percival Everett esetében pontosan ez a helyzet. A tavalyi év vége felé moziba kerülő Amerikai irodalom ugyanis olyan elképesztően ügyesen mutatott görbe tükröt a feketék filmes és irodalmi ábrázolásának sztereotip voltáról, ami igazán unikális alkotássá tette. És éppen ennek a műnek írta meg a könyves alapját a nálunk eddig szinte teljesen ismeretlen Everett, én pedig nem csak az ehhez hasonló igazán fifikás könyveket szeretem, de bizony az új hangokat is, így nem is lehetett kérdés, hogy belevágok-e az amerikai szerző sokszorosan díjnyertes, első magyarul megjelent regényébe, amely a napokban került a boltokba James címmel.

 

Ahogy említettem, az Amerikai irodalom kreatív módon kérdőjelezte meg a feketék hagyományos ábrázolását, és ez az állítás tökéletesen igaz a James esetében is. A történet azt hiszem, sokaknak ismerős lesz, hiszen szinte teljes egészében Mark Twain általában ifjúsági regényként népszerű kötetén, a Huckleberry Finn kalandjain alapul. Viszont azzal a csavarral, hogy itt a nézőpont a szökött rabszolgáé, Jimé, ami természetesen rendesen megkavarja a dolgokat.

 

„A várakozás sok időt vesz el a rabszolgák életéből: várakozni, aztán várni, hogy várakozhassunk még egy keveset. Várni a járandóságunkra. Várni az élelemre. Várni a napok végét. Várni a megérdemelt, igazságos keresztény jutalomra, amikor ez az egész véget ér.”

 

A fent említett újszerű nézőpont ebből következően elsősorban nyelvi eredetű, mégpedig egészen kreatív módon. Jim (és a többi rabszolga is) ugyanis kétféle nyelvvel rendelkezik, egy torz, bugyuta, kevés szót, és azt is helytelenül használó szolganyelvvel, amit csak és kizárólag a fehérek előtt használnak, hogy kifejezzék feléjük az alsóbbrendűségüket, valamit egy normális, mindenki által beszélt nyelvvel, amely helyességében egyáltalán nem marad el a gazdáik nyelvétől, sőt sokszor sokkal gazdagabb is annál. Ez a folyamatosan váltogatott kétféle nyelv pedig nem csak arra szolgál, hogy ebben a kötetben más színben lássuk a feketéket, hanem arra is, hogy közben jól szórakozzunk, ugyanis az új mű éppen olyan vicces és kalandos, mint az elődje. Sőt! Ez természetesen nem működne Falcsik Mari ihletett fordítása nélkül, le a kalappal előtte!

 

„– Há’ te, mit kereső’ ittend ideki a szigeten? S mér’ vagy merő vér?

– Megőttem magamat – mondta a fiú.

Végignéztem rajta.

– Há’ nem végezté’ jó munkát”

 

A James tehát nem egyszerű parafrázisa a Huckleberry Finnnek, hanem radikális újraértelmezése is. Everett regénye úgy tud hű maradni az eredetihez, hogy közben teljesen kifordítja annak értelmezési kereteit: ami Twainnél sokszor kaland és szatíra, az itt húsbavágó társadalmi kommentár és fájdalmasan aktuális kérdésfelvetés.

 

Az olvasó mindvégig kettős élményben részesül: egyrészt ott a nosztalgia és az ismerősség, másrészt a folyamatos szembesülés azzal, amit az eredeti szöveg elhallgatott vagy eltorzított. Jim nézőpontja felszabadítóan szellemes, ugyanakkor kíméletlenül éles: benne van a szabadság vágya, a humor és az életigenlés, de benne van a rabszolgaság embertelen tapasztalata is.

 

Ez a regény nemcsak Twain klasszikusát írja újra, hanem az egész amerikai irodalmi hagyományhoz fűz kommentárt – egyszerre tisztelgés és radikális revízió. És bár Everett elsősorban az amerikai olvasókhoz szól, az üzenet univerzális: nincs olyan történet, amelynek ne lenne árnyoldala, és nincs olyan hagyomány, amelyet ne lehetne újragondolni. Kevés kortárs szerző tud ennyire szórakoztató, mégis intellektuálisan provokatív regényt írni – Everett most bebizonyította, hogy ő közéjük tartozik.