Főkép

Mivel az idei év magyar szerzőktől való könyvmegjelenések terén véleményem szerint meglehetősen visszafogott volt, már egy jó ideje böngésztem az őszi időszakban érkező kötetek között, hátha lesz végre egy olyan, amelyik akár minőségben, akár egyediségben, akár stílusában kiemelkedőt tud nyújtani. Így jutottam el Péntek Orsolya legújabb művéig, amely egyszerre egy mélyen személyes utazás a lélek és az egyéni múlt legintimebb zónáiig, illetve egy szintén komoly mélységeket tartalmazó útinapló városokon, korokon, kultúrákon át.

 

A történet (bár ebben az esetben nem igazán beszélhetünk történetről) igen egyszerű: a meglehetősen hányatott sorsú elbeszélőnk egy sok szempontból különleges gyerekkor, jó néhány bántalmazó kapcsolat, illetve az egyre élhetetlenebbé váló ország mindennapjai elől egy szép napon elkezd a maga módján menekülni, hogy aztán ne csak a rosszat hagyja hátra, hanem szinte az egész Európát átszelő, több évig tartó csavargásai révén megpróbálja azt is megérteni, hogy kicsoda ő, a lassan középkorúvá váló, örökké magányos festőművész valójában?

 

„– Ne félj – mondogatom magamnak. Néha jó lenne, ha más is mondaná.”

 

Az Itt is istenek vannak ennél fogva egy igazán különleges alkotás, hiszen a kötet tagolását bár a csavargás főbb állomásaiul szolgáló városok és azok nevezetességei adják, mégsincs köze a valódi útikönyvekhez, hiszen ebben a kimondottan sűrű és szinte végig zaklatottan kavargó szövegben folyamatosan ingázunk az elbeszélőnk múltja és jelene, elindulásai és megérkezései, otthontalansága és a folyamatosan megtalált újabb és újabb otthonok között, hogy közben azért rengeteg mindent megértsünk az egykori Monarchia vagy a Római birodalom emlékeit és szellemiségét mindmáig megőrző városok kultúrájából és mentalitásából is.

 

„Álltam földbe gyökerezett lábbal. A fény, amely mintha magából az épületből sugárzott volna, beburkolt, felmelegített és átvilágított, mondtam valami banálisat, talán, hogy milyen szép, de valójában mit is mondhattam volna istenről, aki ott volt abban a két percben azon a pesti utcasarkon megfoghatatlanul, de biztosan. – Akkor még nem sejthettem, hogy az egyetlen isten évekre elhagy; miközben az istenek velem maradnak.”

 

A fent említett egyedisége, lassúsága, fajsúlyossága és visszafogottsága miatt Péntek alkotása valószínűleg egy szűkebb réteg könyve lesz, azoké, akik nem csak az őket körbevevő világot, de önmagukat is meg akarják érteni. Mit ne mondjak, ehhez a célhoz ennél alkalmasabb könyvet nehéz lenne találni.