Főkép

A fülszöveg alapján is érdekesnek tűnt ez a könyv, az is jól hangzik, hogy „A könyvből filmet készít Hannes Holm, Az ember, akit Ovénak hívnak című film rendezője, de istenigazából az alcím miatt vettem kézbe ezt a svéd regényt: Kerti mese.

 

Aztán most meg keresgélem a szavakat. Nézzük csak: először is, milyen spoileres cím, miközben a csudákat az. Aztán, skandináv. Ízig-vérig, a maga abszurditásaival, öniróniájával (ahogy az egyik szereplő összetett nevét folyton rosszul mondják), tipikus svéd dolgaival. Mondjuk nem annyira abszurd és társadalomkritikus, mint Erlend Loe művei (ő mondjuk norvég, biztos azért), nem is annyira vicces, mint Fredrik Backman könyvei (ha már az Ove kapcsán szóba került). És az Ikeát sem említik meg benne.

 

Cserébe egész sokat mesél rózsákról és színházról, merthogy Ingmar, az idős, özvegy férfi valaha színházi rendező volt, de manapság már csak elhunyt felesége rózsáit rendezgeti. Pár fejezettel utóbb más szereplő szemszögéből is láthatjuk őt meg az eseményeket, és az például a regény egyik legnagyobb erőssége, hogy milyen jól megmutatja, hogy ugyanaz a sztori más-más nézőpontból milyen másként néz ki. És hogy az emberek mennyire mással vannak elfoglalva, s így pl. mennyire máshogy látják a dolgokat, mint mi magunk. Mi például idebenn a fejünkben azt gondoljuk, hogy tök normálisak vagyunk, a reakcióink is azok, míg kívülről nézve, valaki más szemszögéből, ez egyáltalán nem így van, függetlenül attól, hogy az a valaki más is csinál meg gondol dolgokat, amik kívülről nézve, még valaki más szemszögéből korántsincsenek úgy rendben, ahogy ez a valaki más gondolja. Bizony.

 

Ingmar orvos fia, illetve egy helyi politikusnő kap még külön fejezeteket, s így többféleképp is bemutatja Karlsson az emberi gyarlóságokat, különösen, ami a bármely szerény (vagy épp fantasztikus) hatalom kapcsán esik meg. Meg hogy a szomszédok mit össze nem tudnak kavarni.

 

Ugyanakkor, ha a fent soroltakat szatírikus, abszurd formában tálalja is az író, végül is a gyászról, valamint apa és fia kapcsolatáról nagyon szépen ír. Megindítóan. Szóval lehet, hogy van ebben a regényben mágikus realizmus, és hogy jobbára akár szépirodalomnak is elmenne. Ha azonban a modern, kortárs szépirodalomtól elvárjuk azt, hogy ne adjon feloldozást, mert olyan a valós életben úgysincs, akkor Karlsson sajnos elhasal a vizsgán: amire kifut ez a regény, amiatt nem nevezhetjük végül mégsem szépirodalomnak, hiába, hogy nem tündi-bündi, rózsás happy end a vége, hiába, hogy őszintén mesél életekről, meg hogy milyen nehéz megérteni a másik embert, legyen bár közvetlen rokonod vagy szeretted akár.