Főkép

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kilencvenes évek a magyar irodalomban, amikor nem csak a mindent eluraló posztmodern szövegirodalom burjánzott (Esterházy, Parti Nagy stb.), de bizony szép számmal születtek olyan mágikus realista történelmi regények is, amelyeket azóta is sokan olvasnak (például Darvasi), avagy nem, hiszen szinte teljes egészében elérhetetlenek voltak, mint például a most bemutatandó, és annak idején három kötetben (sic!)  megjelenő tetralógia, a Bestiarium Transylvaniae. Ez a sorozat már-már kult státuszba is emelkedett emiatt az idők során, így sokak számára lehet jó hír, hogy ezúttal egyben, egy monumentális féltégla formájában adta ki a Jelenkor, hogy most már mindenki kézbe vehesse, aki eddig fente rá a fogát.

 

Láng Zsolt műve különleges vállalkozás: egyszerre eszmetörténeti tabló, Erdély regényes krónikája és egy saját irodalmi univerzum megteremtése. A Bestiarium Transylvaniae a 20. századi erdélyi lét sokrétű és gyakran tragikus tapasztalatát ragadja meg, amelyben a történelem, a mítosz és a mindennapi élet alakjai keverednek össze, mintha egy nagy, kusza bestiárium lapjait olvasnánk. A regény nem lineáris történetmeséléssel él, hanem mozaikszerűen illeszti egymás mellé a családi anekdotákat, történelmi eseményeket, legendákat és személyes élményeket, így alkotva meg azt a különös szövetet, amelyben minden szereplő, minden történetdarab egy nagyobb egész részévé válik.

 

„A Főtér északi sarkán évszázadok múltán is állt az a furcsán eltorzult koronájú tölgyfa, amelynek az alsó ágaihoz és kiálló gyökereihez odakötözték a hajthatatlan kezét-lábát, odacsomózták, majd a hóhér leszaggatta róla a ruhát, leguggolt, éles késsel körülmetszette a boka fölötti puha részt, ujjait, mint egy kesztyűbe, apró mozdulatokkal bedugta a bőr alá, amit aztán egyetlen rándítással, de azért óvatosan, hogy be ne szakadjon, feltépett. Még a tölgyfa lombja is összerándult az áldozat dermesztő kiáltástól. Elevenen megnyúzni valakit, ennél szörnyűségesebb halálnemet azóta sem tudtak kitalálni.”

 

A könyv ereje abban rejlik, ahogyan a konkrét és a szimbolikus folyamatosan egymásba játszik. Egy-egy alak, hely vagy esemény egyszerre jelenik meg a maga realitásában és a hozzá tapadó mítosz, irodalmi hivatkozás vagy kollektív emlékezet révén. Így válik Erdély egyszerre kézzelfogható földrajzi és kulturális térséggé, valamint szimbolikus térré, ahol az identitás, a hovatartozás és a nyelv kérdései újra és újra felvetődnek. Láng írásmódja sokszor szándékoltan hömpölygő: a részletek, kitérők, mellékszálak jobbára nem gyengítik, hanem erősítik a regény hatását, mintha azt sugallnák, hogy a teljességhez vezető út mindig körkörös és töredékes.

 

Mindez azonban inkább az első felére, különösen az első kötetre igaz. Ahogy haladunk előre, a monumentális vállalkozás egyre jobban veszít lendületéből, a szöveg sokszor nehézkessé válik, és a sodrás, amely az elején magával ragadja az olvasót, a végére már nehezebben tartja fenn a figyelmet. Az ismétlődések, a túl hosszúra nyújtott epizódok kissé tompítják az élményt, és bár a világ, amelyet Láng Zsolt teremtett, vitathatatlanul gazdag és egyedülálló, a tetralógia lezárása (amely stílusában is igen eltér a korábbiaktól) közel sem bír akkora erővel, mint a nyitánya.

 

A Bestiarium Transylvaniae így kettős élményt nyújt: egyszerre varázslatos és lehengerlő, ugyanakkor kimerítő és helyenként túlírt. Aki vállalkozik rá, az nemcsak egy térség történetét ismeri meg, hanem belép egy olyan szöveguniverzumba, ahol az erdélyi múlt és jelen újraértelmezést nyer – ám számolnia kell azzal, hogy a nagy ív végére a varázs kissé megkopik.