Főkép

Julian Barnes regénye, az idehaza méltatlanul ismeretlen Flaubert papagája első pillantásra irodalomtörténeti kuriózumnak tűnik, valójában azonban sokkal inkább az emberi emlékezet és gyász, a művészet és az élet összefonódásának vizsgálata. A főhős, Geoffrey Braithwaite, nyugdíjas orvos, aki évtizedek óta rajong Flaubert műveiért, egyetlen kérdés megszállottjává válik: vajon melyik volt az „igazi” papagáj, amely az írót annak idején inspirálta? Ez az apróságnak tűnő, már-már jelentéktelen részlet az évek során mindent elsöprő kutatássá terebélyesedik, amelynek során Geoffrey bejárja Normandia kisvárosait, múzeumokat, könyvtárakat, és újra meg újra szembesül a történelem töredékességével, a bizonyosság elérhetetlenségével.

 

„Igazán sajnálom az írókat, mikor kénytelenek említést tenni a nők szeméről: olyan szűk a választék, és bármely szín mellett döntsenek is, óhatatlanul banális gondolattársításokhoz vezet. A nő szeme kék: ártatlanság és tisztaság. A nő szeme fekete: szenvedély, mély érzelmek. A nő szeme zöld: zabolátlan féltékenység. A nő szeme barna: megbízhatóság és hétköznapiság. A nő szeme ibolyaszín: Raymond Chandler írta a regényt.”

 

A keresés persze nem csak Flaubert-ről szól. Geoffrey saját életének hiányait, gyászát, házassága törmelékeit is magával cipeli. A felesége elvesztésének fájdalma, a közös múlt feldolgozhatatlan hiánya folyamatosan beleszövődik a nyomozásba. A papagáj így szimbólummá válik: egyszerre az irodalomhoz való közel férkőzés esélye és annak jelképe, hogy a valóság sosem rekonstruálható teljesen. Minden kutatás végső soron önarckép, minden olvasat a saját hiányaink köré épül.

 

Barnes szövege különösen izgalmassá válik azáltal, hogy folyamatosan játszik a műfajokkal. Hol életrajzi esszét olvasunk Flaubert életéről, hol kritikai fejtegetést az irodalom természetéről, hol ironikus anekdotát vagy szinte detektívtörténetet. Ez a fragmentált szerkezet mégsem esetleges, hanem pontosan tükrözi a központi dilemmát: az igazság sosem egyetlen narratíva, hanem számtalan töredék, amelyekből mindenki maga próbálja összerakni a számára hiteles történetet.

 

A regény nagy ereje éppen ebben rejlik. Nem ad kényelmes válaszokat, nem nyújt kerek befejezést, hanem meghagyja a bizonytalanságot, és ezzel szembesít. Barnes ironikus, elegáns, mégis mélyen emberi prózája arra emlékeztet, hogy a művészet nem lezár, hanem megnyit, nem megoldást ad, hanem teret az újabb kérdéseknek. A Flaubert papagája így egyszerre szellemes irodalmi játék és megrendítő gyászregény: bizonyíték arra, hogy az irodalom legfőbb ereje talán éppen abban rejlik, hogy a hiányt képes formává alakítani, a kimondhatatlant történetté fordítani.