James Patterson – Michael Crichton: Kitörés

Sajnálatos módon Michael Crichton évekkel korábban már eltávozott közülünk, szerencsénkre, viszont egy olyan életművet hagyott hátra, amiben nagyon sok emlékezetes pillanat (Az Androméda-törzs) ellensúlyoz pár kevésbé sikerült regényt. Hatása és jelentősége vitathatatlan, elég ha csak a dinómániára gondolok, amit a Jurassic Park előidézett, vagy az orvosi sorozatokra, amelyekre hatással volt a Vészhelyzet című tévésorozat.

Ellentétben Terry Pratchett végakaratával, aki kifejezetten megtiltotta, hogy bármilyen töredékben fennmaradt művét kiadják, vagy más befejezze azokat, Crichton felesége úgy döntött, vannak olyan ki nem dolgozott, vagy be nem fejezett ötletek, melyeket kár lenne torzóban hagyni, és írópartnert keresett hozzá. Ezzel az elképzeléssel alapvetően nincs baj, hiszen milyen jól sikerült az Az Idő Kereke sorozat lezárása, amit Robert Jordan jegyzetei alapján Brandon Sanderson fejezett be, és amiért nem lehetünk elég hálásak.

Azt mondják, hogy ilyen esetekben célszerű olyan írót választani a befejezésre, aki vagy hasonló stílusban ír mint az elhunyt, vagy legalább jártas az adott zsánerben. Mivel semmit nem olvastam James Pattersontól, előre nem tudtam megjósolni, hogy miben lesz részem, és csak reménykedtem a négykezes történetszövés sikerében.

Az alapötlet szokás szerint szuper, és manapság egyre gyakrabban bekerül a hírekbe, bár lehet, hogy csak a MI/AI mérte fel tévesen az érdeklődési körömet, és ezért találkozom gyakran ilyen cikkekkel. Vulkánok, kitörés, földrengés, lávafolyam, piroklaszt ár – van itt minden, mint a búcsúban, és mindezt még azzal fejelte meg Crichton, hogy a világ legnagyobb vulkánjának legnagyobb kitörését állítja a könyv felének középpontjába. Már egy ilyen esemény is elég, hogy a hozzám hasonló katasztrófaturisták érdeklődését felkeltse, akik nyálcsorgatva várják a fejleményeket, és az elkerülhetetlen végkifejletet, ami nem lehet más, mint a vulkán nyer, az emberek meg vagy elhagyják a környéket, vagy elpusztulnak.

Mondanom sem kell, ez a történetszál nem okozott csalódást, jó és kevésbé jó emberek küzdenek, próbálkoznak a terepen, míg közben a tudósok ötletelnek a lehetséges embermentő megoldásokon, közben a természet egyáltalán nem foglalkozik velük, hanem teszi a dolgát, aki ott marad meghal, aki időben szedte a sátorfáját, az túlél – ilyen egyszerű.

Részemről ennyivel simán beértem volna, és megengedő mosollyal eltekintek a nem kellő alapossággal kidolgozott karakterek szapulásától, vagy a helyenként filmesen leegyszerűsített párbeszédeken.

Azonban ennyivel nem elégedtek meg a szerzők, és az egészet kibővítették egy másik világvégével. Sajnos nem tudom ez kinek köszönhető, bár ha jól értettem, akkor egy interjúban James Patterson azt mondta, ő már így kapta meg a sztori vázlatát. Ezt a fordulatot részemről sajnálom, mert úgy gondolom, simán működne a regény pusztán a kitörés körüli eseményekkel, nem éreztem szükségét egy másik apokaliptikus helyzetnek. Ettől a tét még nagyobb, a lehetőségek még korlátozottabbak, a tempó pedig még gyorsabb lett. Teljesen egyetértek azokkal, akik úgy vélték, hogy ettől kezdve a tudomány helyét elfoglalta az akció, és a nagy valószínűséggel elkészülő mozi kibővített forgatókönyvét olvassuk.

Ami alapvetően nem gond, és ha valaki egy szórakoztató olvasmányt keres a nyári (vagy őszi) szabadsága mellé, akkor ez egy jó választás lehet. Ha valaki Crichton legjobb pillanatait szeretné újraélni, akkor lehet, hogy picit csalódni fog. A befejezés, vagyis a probléma megoldásának olvasásakor azonnal az ókori görögök jutottak az eszembe, kivált Euripidész, aki előszeretettel használta a Deus ex machina fordulatot. Ebben az esetben annyira odavetettnek, megmagyarázhatatlannak tűnt a végkifejlet (addig miért nem tűnt fel senkinek), hogy hajlamos vagyok az író lustaságára fogni – nagyon kár érte, ez a hattyúdal többet érdemel ennél.

Minden panaszomtól függetlenül ez egy jó könyv, ami olvasatja magát, és egyszerre emlékeztet bennünket a természet megzabolázhatatlanságára, az emberi beavatkozások végességére, amelyek általában újabb problémákat generálnak. Valamint a klasszikus tudósdilemmára, miszerint minek kísérletezünk olyan dolgokkal, amelyek kimenetelében nem vagyunk biztosak, és amelyek képesek a vesztünket okozni.