Főkép

Amikor az ember azon gondolkozik, hogy majd miről írjon, nézegetni kezdi az előjegyezhető könyveket, amelyekből aztán néhányra rögtön lecsap, néhányat viszont talonban tart, hogy esetleg később írjon róluk. Bevallom őszintén, korábban sosem hallottam a finn Inkeri Markkuláról, akinek első magyarul megjelenő könyvének, A soha fel nem engedő földnek azonban olyan csalóka, zsáneres borítója volt, amely rögtön elrettentett. Azonban annyi jót hallottam róla, hogy később mégis adtam neki egy esélyt.

 

Elöljáróban rögtön leszögezném, hogy ez a mű nem zsáner, hanem szépirodalom, és véleményem szerint a kiadó például a borítón szereplő „Drámai szerelmi történet lélegzetelállító tájakon” kedvcsinálóval alaposan félrepozícionálta ezt a kötetet. Főleg úgy, hogy éppen a szerelmi szál a leginkább csalódáskeltő benne. De hogy akkor milyen alkotáshoz van szerencsénk? Egy olyanhoz, amely egyszerre kívánja megmutatni korunk legfontosabb és egyben legdivatosabb témáit, így válik egyszerre cli-fivé, valamint tudományos ismeretterjesztő és társadalmi igazságtalanságokat feltárni igyekvő kötetté, és még sorolhatnám.

 

„A gleccser fala olyan fényesen ragyog, hogy elkápráztatja a szemet. Olyan, mint egy hatalmas, fagyott vízesés vagy egy függőleges tenger. Színe a világoskéktől a fekete foltos türkizkékig terjed.”

 

A cselekmény fő mozgatórugója a félig számi, félig finn származású Unni és az inuit születésű, ám Dániában felnövő Jon nem túl jól megrajzolt szerelme, amely elindítja a több szálon is számtalan idősíkon zajló történetet. A fiatal klímakutató lány Kanadába érkezik, hogy tanulmányozza az itteni gleccserek olvadási ütemét, és itt szeret bele a harmincas éveiben járó férfiba, aki éppen a vér szerinti szülei után nyomoz. Markkula igyekezett pörgős tempót diktálni, így gyakran váltunk szereplőt és idősíkot is, hogy az egyikben még a szerelmi szálon legyen a hangsúly, a másikban már a klímaváltozáson, a harmadikban pedig a különféle indián/eszkimó törzsek ellen elkövetet kulturális genocidumon.

 

Ezekben a szálakban így tehát olvashatunk a többek között Kanadában és Finnországban élő őslakosokat ért atrocitásokról, melyek során a gyerekeket eredeti környezetükből, sokszor a szüleik mellől szakították el, hogy állami intézményekben asszimilálják őket. Vagy arról, hogy miként teszi tönkre a klímaváltozás a korábban örökké fagyott északi területeket, és ez ellen mit tehetnek a kutatók.

 

Ez a gyors tempó és ez a sok fontos téma egyszerre jót és rosszat is tett a műnek, hiszen egyfelől nehéz letenni, és sok új ismeretet szerezhetünk, másfelől mindezt megakadályozza, hogy elmélyüljenek a karakterek és elmélyüljön a köztük lévő kapcsolat, illetve lehet, hogy sok új ismeret kapunk kézhez, de ezen egyike sem elég fajsúlyos. Ez utóbbi engem jelentős hiányérzettel töltött el. Ettől függetlenül elsősorban azoknak tudnám ajánlani, akik szeretik a fontos és divatos témákat feldolgozó alkotásokat, és akiket nem zavar, ha egy mű nem hatol túl mélyre.