Jenny Erpenbeck: Kairosz

Bár természetesen az irodalomban sem szabad semmit sem készpénznek venni, de ha egy regény egyszerre nyeri el a Thomas Mann- és a Nemzetközi Booker-díjat is, ráadásul ott van még legalább egy féltucat év legjobbja listán, akkor arra mindenképpen érdemes odafigyelni. Főleg akkor, ha azt egy olyan évtizedek óta elismert nagyágyú jegyzi, mint a német Jenny Erpenbeck. De vajon mit tud a Kairosz, amivel letarolta a fél világot? Hát sokat, nagyon sokat az emberről, a (patologikus) szerelemről, na meg az egykori NDK fojtogató világáról.

 

A mű elején hősnőnk, Katharina két doboznyi emléket (levelek, fotók, számlák stb.) kap, miután meghalt egy számára nagyon is fontos férfi, Hans, akihez éveken keresztül elválaszthatatlan kapcsolat fűzte. És mit tehet ilyenkor a túlélő? Hát emlékezik. El kell ismerni, nem túl eredeti felütés, de ami végül kikerekedik mindebből, na az viszont több szempontból is az.

 

Ami már rögtön az első néhány oldalon világossá válik, az az, hogy Erpenbeck nemcsak hihetetlenül jól ismeri kiválóan megrajzolt karaktereit, de bemutatásukhoz egy olyan egészen furcsa narrációs formát választ, amely azonnal berántja a már-már tündérmesei szépséggel induló történetbe olvasóit. A sztori természetesen a két majdani szerető első találkozásával indít, ám az elbeszélésben már a kezdet kezdetétől hajlamos összecsúszni kettejük nézőpontja, így akár mondatonként cserélődik, hogy ki mit lát, érez vagy gondol. Lehet, hogy furán hangzik, de ettől függetlenül tökéletesen működik. Már említettem, hogy minden szépen, mondhatni gyanúsan szépen indul, pedig két olyan ember fut egymásba egy esős nyári napon, akik több szempontból is egymás ellentétei.

 

Katharina ekkoriban még csak egy 19 éves diáklány, tapasztalatok nélkül, az első gyakornoki helyén meg sem melegedve, Hans pedig már egy, az ötvenes éveiben járó, nős és ismert író, aki elég gyakran váltogatja szeretőit. Egy futó kalandnál ebből nem nézne ki több, de már rögtön, az első pillanattól kezdve mindketten úgy érzik, hogy ami köztük van, az valami egészen különleges. És bár ennek a fent említett furcsa narrációnak hála az olvasó tisztában van azzal, hogy mennyire másként látják ők a világot, egy darabig nagyon úgy néz ki, hogy semmilyen probléma (legyen az Hans felesége, a nagy életkori és egzisztenciális különbség, a kényszerű titkolózás stb.) nem állhat kettejük közé.

 

A szerző kiválóan ábrázolja ennek a felfelé ívelő kapcsolatnak a dinamikáját, és közben a háttérben élénk színekkel felvillantja a már erősen rothadófélben lévő szocialista rendszer viszonyait is, hogy aztán jöjjön a feketeleves. Hans ugyanis nem igazán az, akinek látszik. Erpenbeck csak lassan, lépésről lépésre fedi fel az árnyakat, amelyek azonban rövidesen az egész kapcsolatot elborítják, hogy egy olyan, elsősorban lelkileg abúzív viszonyban találjuk magunkat, aminél gyomorforgatóbbat csak ritkán mutatnak be a szépirodalomban.

 

Hans ugyanis nemcsak a saját házasságába, hanem Katharinába is bele van ágyazva: minden gesztusa, minden megjegyzése, minden hallgatása arról szól, hogyan gyakorol hatalmat a fiatal nő felett. És nem ordas nagy jelenetekben, nem fizikai erőszakkal – hanem valami sokkal alattomosabbal. Féltékenységi rohamai, a szeretet és elutasítás kiszámíthatatlan váltakozása, a bűntudatkeltés, az elvárásokkal való agyonnyomás apránként, de biztosan dolgoznak. Erpenbeck nem mondja ki, nem ítélkezik, csak mutat: levelek, naplórészletek, apró visszaemlékezések sűrű szövete tárul elénk, amelyben mindent áthat az ambivalencia.

 

A szerző igazi bravúrja azonban az, hogy ezt nem egyoldalú történetként meséli el. Mert ugyan Hans sok szempontból kíméletlenül toxikus, Katharina sem teljesen ártatlan, legalábbis nem a szó áldozati értelmében. Ő is küzd, ő is hibázik, ő is elkövet dolgokat – ahogy az emberek általában a bonyolult kapcsolatokban. És ez a szürke zóna az, ahol a Kairosz igazán különleges lesz: nem kínál felmentést senkinek, de elítélést sem, helyette emlékeztet arra, milyen könnyen tudunk bántani és bántódni, néha ugyanazokban a pillanatokban.

 

Közben a regény másik szintjén egy teljes korszak bontakozik ki: a nyolcvanas évek végi NDK nem díszletként, hanem belső szerkezetként van jelen. A magánélet, a test, az intimitás is a politikai nyomás alá tartozik, és a hatalom működési elvei szépen tükröződnek a párkapcsolat dinamikájában is. A megfelelés, a félelem, az öncenzúra nemcsak a rendszerre jellemző, hanem Katharina gondolkodására is. Mire a regény végére érünk, világos: nemcsak a kapcsolat ment tönkre, hanem valójában az egész világ, amiben kialakult.

 

„Hogy szabadul meg ettől a kiscsajtól? Mi van, ha meglátja itt valaki a lánnyal? Hány éves lehet? Feketén iszom a kávét, gondolja a lány, cukor nélkül, akkor komolyan vesz. Kis társalgás, aztán gyorsan eltűnni, gondolja a férfi. Hogy hívják? Katharina. Hát őt? Hans.

 

Tíz mondattal később a férfi tudja, hogy egyszer már látta a lányt. Sok évvel azelőtt egy május 1.-jei felvonuláson ő volt az a bömbölő gyerek, aki az anyja kezét fogta. Az anyja Erika Ambach. A lány valamit mesél, hogy „levágták a copfját”, és belekortyol a feketéjébe. Az anyja annak idején doktoranduszként ugyanabban az akadémiai épületben dolgozott, ahol az ő feleségének első kutatólaboratóriumát helyezték el. Maga nős? Igen, igen. Tényleg emlékszik a lányra, vagyis arra a rövidre nyírt hajú csitrire, aki csak akkor hagyta abba a bömbölést, amikor az anyja a nyakába vette. A perspektívaváltás megvigasztalta a gyereket. A férfi megjegyezte magának ezt a trükköt, és később a saját fiánál is bevetette. Van fia? Igen. Hogy hívják? Ludwignak. Ez a Ludwig, ez a Ludwig, gonoszsága messze hírlik, mondja a lány, és reméli, hogy a férfi elneveti magát. A férfi elneveti magát, és így szól: az én kedvenc részem ez: Ki volt velem ilyen galád? S földhöz csapta kanalát.”

 

És bár a könyv nyelvezete nem harsány, nem teátrális, a finomságában is kegyetlenül pontos. Olyan részletekkel dolgozik, amik másnál talán elsikkadnának – például, hogy milyen jelentősége van egy hétköznapi tárgynak, egy mozdulatnak, egy elfelejtett mondatnak. Ezekből épül föl az emlékezet, és ezek révén válik a múlt újra és újra jelenvalóvá.

 

A Kairosz végül nemcsak egy beteg kapcsolat története, hanem emlékezés és felejtés szövevényes regénye is. A kérdés nem az, hogy hogyan lehet megszabadulni valakitől, aki tönkretett minket – hanem hogy hogyan lehet túlélni azt, hogy közben mégis szerettük.