Főkép

Bizony van az a mondás, hogy a pokolba vezető utat is jó szándékkal kövezték ki, és hogy ez mennyire igaz tud lenni, arra mi sem jobb bizonyíték, mint a finn Sirpa Kähkönen első magyarul megjelent regénye, a Gránitember, amelyben a kommunizmus építésének kezdeti időszakába tekinthetünk bele. Nem sokkal a finn polgárháború befejezése után sok északi fiatal úgy döntött, hogy nem maradnak hazájukban, hanem irány a Szovjetunió, ahol végre lehetőségük van felépíteni a földi paradicsomot, és ahol úgy élhetnek, ahogy az nekik a legjobb.

 

A kötet elején a fiatal Klara lesz a narrátorunk, aki 1922 telén férjével együtt szökik át álmai földjére, egészen pontosan a határhoz közeli nagyvárosba, Pétervárra. Itt a viszonylag nagy számú honfitársukhoz csatlakozva kezdenek neki a szép új világ építésének, és a hurráoptimizmusukat még az sem tudja gyengíteni, hogy szinte mindenhol csak problémákba ütköznek, legyen az a mérhetetlen szegénység, az elmaradottság, az utcákon kallódó nincstelen gyerekek, vagy az, hogy a többségnek fogalma sincs arról, hogyan is kellene felépíteni a kommunizmust.

 

„Az elvtársak integetnek neki, igyekezz már! Ő csak áll, gondolkodik.

Jó munkát szerzett Genjának, segítette a pályáján, fényképészi állást járt ki neki. És a fiú? Azt kérdezte ma: hát az ölés nem a katona munkája? Ez nem a katona munkája, válaszolta. Ezt csak kőember képes elvégezni, gránitember.

Átsietett az udvaron, el a kutyatetem mellett, valaki majd eltakarítja, és felugrott a teherautó platójára. Az autó elindult, a ponyva fellibbent, látta, hogy az ifjúság gyülekezik a kapu előtt, a lámpa alatt az utcán.

Komoszmolisták állnak ott, Vitja, Koka, Jurka. Készen az éjszakai munkára, rudakkal, székekkel, ököllel, rúgásokkal összeverni a népellenséget, apáik és anyáik gyilkosait, árulókat és a haza vérszívóit.”

 

A szerző az elején egyáltalán nem diktál különösebben nagy tempót, így van időnk megismerni a szereplőket, akik eleinte mind úgy gondolják, hogy nem lesz itt semmi gond, hamarosan túl lesznek a kezdeti nehézségeken, és minden jobbra fordul. A történelem és az egyre magasabbra kapaszkodó elvtársak azonban gyorsan parkolópályára teszik ezeket az ábrándokat…

 

A Kähkönen által használt narráció kezdetben igazán jól illeszkedik a szürke szovjet rendszerhez, hiszen az elbeszélés hangvétele is pontosan ilyen, aztán ahogy haladunk előre, és ahogy egyre durvább lesz ez a földi Kánaán, és ahogy elveszíti a hangját Klara, a szöveg is változni kezd, egyszerre sűrűsödik, durvul, hullik szét és válik csapongóvá, ami érdekes vállalás, de véleményem szerint nem tesz jót a nagy egésznek. Viszont aki kíváncsi a Szovjetunió épülésének erre a furcsa nézőpontú (a finn nemzetiségi vonal kimondottan érdekes benne) története, az nyugodtan tegyen egy próbát ezzel a különös északi alkotással.