Főkép

A kötet fülszövege olvastán füttyenteni támadt kedvem, mert annyira izgalmasnak ígérkezett a történet. Ande Pliego ötlete magában hordozta a siker lehetőségét, ám sajnos csak részben váltotta be a Végzetes meghívás a hozzá fűzött reményeket.

 

Egy rejtélyes sziget és egy sikeres, de a kilétét évtizedek óta titkoló krimiíró áll a középpontban. A dúsgazdag szerző valódi nevét mi sem sejtjük. J. R. Alastor az álcázás mestere. A bujkálást feladva írói workshopot szervez hat kiválasztott kollégájának, akik szintén krimik írásával keresik a kenyerüket. A csali visszautasíthatatlan: megtudni Alastor igazi nevét, miközben szakmai előrelépés is várható a kirándulástól, erre senki sem tud nemet mondani. Egy asszisztens, Mila segítségével kezdetét veszi a gyilkos hétvége.

 

Hat szerző – hat teljesen más felfogás, szemlélet, tapasztalat és múlt. Egy biztos: mindenki rejteget valamit, amelynek a titokban tartásáért bármire képesek. Alastor a háttérből irányítja a szálakat, és eleinte játékos feladatokkal, később valódi bűntényekkel és gyilkossággal szórakoztatja az egyre fogyatkozó vendégsereget. A szigetről elmenekülni lehetetlen, ám ottmaradni egyet jelent a halálos ítélettel.

 

A karakterek háttértörténete lassan bontakozik ki. A munkásságukra csak elejtett félmondatokból következtethetünk. Nagyon távoliak maradnak, kidolgozatlanok, nekem hiányzott egy erősebb bemutatás, háttértörténet-feltárás. A rendezvényszervező és Ashton karaktere kap nagyobb figyelmet, a többiek inkább mellékszereplők. Mila a kötet elején mindentudó elbeszélőnek tűnik, aki megjegyzéseivel előrevetíti a várható eseményeket. Elég korán kiderül: Alastor megváltoztatta a játékszabályokat és neki is küzdenie kell az életben maradásért.  

 

Az alapötlet szerintem bombabiztos, szinte elrontani sem lehet. Agatha Christie-hangulatot teremt, hiszen mindannyian tudjuk, a szereplők között van a gyilkos, és hamarosan le fog bukni. Behatárolható helyen, kevés szereplővel, végig feltekerve az izgalomgombot keressük együtt a karakterekkel a lehetséges hibákat, amelyek eljuttathatnak a megoldáshoz. A napi játékok szép lassan vezetnek rá az igazság útjára. Valahogy mégsem üt akkorát a végén, mint kellene. A múlt elnagyolt kidolgozása vagy a szereplők elmaszatolása miatt, ezt nem tudtam eldönteni. Hiányérzetem maradt. Rengeteg kihagyott ziccer és túlírt, túlbonyolított jelenet kövezte a cselekmény útját. A bűntény utáni időszak leírása sem lett igazán valósághű. Első kísérletnek biztató, némi keserű szájízzel a végén. A hozzám hasonló krimi fanatikusok azért találnak benne csemegét, a hibái ellenére összességében egy nyomokban izgalmas kötet lett.