Pierre Lemaitre: Nagyvilág

Sajnos úgy összességében a kortárs francia irodalom nincs annyira középpontban idehaza, de azt hiszem, ezzel együtt sem cseng rosszul a Goncourt-díjas Pierre Lemaitre neve, hiszen néhány évvel ezelőtt kimondottan nagyot ment a Viszontlátásra odafönt című, krimi és thriller elemeket is felvonultató, ám ettől még egyértelműen szépirodalmi igényű nagyregénye. Bár bevallom őszintén, én nem voltam odáig ezért a monstrumért, de ettől függetlenül is adtam még egy esélyt a szerzőnek, aki ismét egy hasonló terjedelmű és stílusú alkotással jelentkezett a közelmúltban.

 

A Nagyvilág egy családregény, amely a Pelletier família tagjait állítja középpontba, akik mind a maguk módján próbálnak meg boldogulni közvetlenül a II. világháború utáni Párizsban, Bejrútban és Indokínában. Mivel egy hatszázoldalas óriásról beszélünk, nem lehet túl meglepő, hogy Lemaitre bőven hagy elég időt arra, hogy megismerjük a család egymástól nagyon is különböző tagjait. A családfő, aki önerőből hozott létre egy szépen jövedelmező szappanüzletet Bejrút szívében, kissé csalódott gyermekeiben, hiszen nem elég, hogy legnagyobb fia, Jean csúfosan megbukott üzleti utódként, de a többiekkel sem igazán találja a közös hangot, így hamarosan mindannyian elhagyják a családi fészket, és többé-kevésbé megpróbálnak önállóan boldogulni.

 

A teszetosza és az élet minden területén folyamatosan megbukó Jean hárpia természetű feleségével Párizsba költözik, ám rövidesen rájön, hogy a gazdaságilag a padlón lévő országban sincs kolbászból a kerítés. Őt hamarosan követi a sokkal jobb képességű, ám az emberi kapcsolatokkal nehezen boldoguló Francois, akinek minden vágya, hogy híres újságíró legyen, majd a művészi vénával megáldott Héléne, akinek azonban fogalma sincs, hogy mit kezdjen az életével. Velük szemben a harmadik fiú, Étienne légiós szerelme után a már háborúban álló Indokínába megy, ahol rövidesen szembesülnie kell a háború kegyetlenségével, valamint a mindent eluraló korrupcióval.

 

„Hogy Hélène mikor ér haza, azt igazából sosem lehetett tudni. Ahogy azt sem, kivel állít be. És milyen állapotban.

Francois egyik cigarettáról a másikra gyújtott, de valahogy fel sem merült benne, hogy ablakot nyisson. A füstös nappaliban nagyjából annyira látott tisztán, mint a saját gondolataiban. Hélène eleve rendezetlenül élt, amiért Francois részben hibásnak érezte magát, és attól félt, hogy Étienne halálával a húga élete még jobban szétcsúszik. Hélène gyakran bűzlött az alkoholtól és a cigarettától, ami még nem lett volna akkora baj, viszont nemegyszer csillogó szemmel és kitágult pupillával robbant be a lakásba, és olyankor az élő fába is belekötött volna, amiből Francois arra következtetett, hogy a húga talán más módon is pusztítja magát, és harcias természetét ismerve aggódott, nehogy még jobban belesodródjon ebbe a szokásába.

Úgy döntött, megvárja, amíg Hélène hazaér, vele kezdi, mert amilyen megviselt volt, és kimerült, egyelőre az kevesebb energiájába került. És majd utána kimegy a Villette negyedbe, hogy Dundusnak is bejelentse a hírt.

Nem volt kedve lámpát gyújtani. Megmozdulni is képtelen volt, csak bágyadtan és erőtlenül tespedt a fotelben. És lassanként feltolult benne egy csomó emlékkép Étienne-ről. Csak egy év korkülönbség volt közöttük, de gyakorlatilag semmiben sem hasonlítottak egymásra, Étienne a húgukhoz állt igazán közel, annak ellenére, hogy Hélène öt évvel volt fiatalabb nála.

Francois látta maga előtt az öccsét, ahogy egymagában ácsorog az iskolában. Nem ugyanahhoz a bandához tartoztak, helyesebben Étienne nem tartozott sehová, és végtelen magánya utólag mélyen megérintette Francois-t, meg a kedves mosolya, amely örökké ott ült az arcán, és amely a halálával csak még fájdalmasabb emlékké vált.”

 

A szerző nem diktál különösebben nagy tempót, ám ennek ellenére sem ül le a szöveg egy pillanatra sem, aminek az oka az, hogy remekül építi fel a szereplőit és a köztük lévő viszonyokat, ügyesen és gyorsan váltogatja a nézőpontokat, valamint kellően érdekes a két nagy rejtély (Párizsban egy sorozatgyilkos végez egy fiatal és rendkívül híres színésznővel, Saigonban pedig nagyon úgy néz ki, hogy a francia kormány nem csak hagyja működni az elképesztő méreteket öltő korrupciót, de bizonyos szempontból saját maga finanszírozza a velük szemben harcoló kommunista gerillákat).

 

A Nagyvilág egyértelműen az a típusú regény, amelyet nem lehet fél kézzel, fél figyelemmel olvasni. Lemaitre nem akar sietni, nem akar hatásvadász lenni, de közben szinte észrevétlenül épít fel egy olyan komplex világot, amelyben a magánéleti drámák és a történelmi háttér egyszerre kapnak súlyt. És bár néha kicsit túlírt, néha túlságosan is szájbarágós, az ember mégis azt érzi, hogy ez most valami fontosról szól. Nem pusztán egy család széthullásáról, hanem egy egész korszakról, amelyben senki sem lehetett tisztán jó vagy rossz, csak túlélni próbált, úgy, ahogy tudott.

 

Az egyéni sorsok, a morális dilemmák, az elcsúszott életek és a fokozatosan építkező társadalmi-történelmi háttér együtt adják meg azt a rétegezettséget, ami miatt ez a könyv sokkal több, mint egy szimpla családregény. Lemaitre valójában a huszadik századi francia történelem egyfajta irodalmi rekonstrukcióját kísérli meg, méghozzá úgy, hogy közben végig megtartja az olvasmányosságot.

 

Nem hibátlan regény, de kétségtelenül erős és hatásos szöveg, amely megérdemli, hogy komolyan vegyük. És ha valaki szeretné jobban megérteni, mit jelentett az újrakezdés egy háború után, mit lehetett remélni, és mit nem, annak érdemes kézbe vennie ezt a könyvet.