Főkép

Lipták Gábor (Budapest, 1912. június 30. – Balatonfüred, 1985. május 30.) író, újságíró, kultúrtörténész volt, aki először 1961-ben, az Aranyhíd című kötetben gyűjtött össze különféle balatoni meséket, mondákat, történeteket. Ezt több másik könyv is követte, melyekben hazánk egyéb tájegységeiről regélt, ám 1977-ben visszatért a Balatonhoz.

 

Hanem az Ezüsthíd mégis más, mint az Aranyhíd, s nem pusztán azért, mert nem a Nap, hanem a Hold fényének sajátos játéka a vízen adja a címét. Kevesebb a mesés elem, több a történelmi, s általában az olyan írás, amit inkább elbeszélésnek, akár anekdotának lehetne mondani, még ha a szerző a jelenéről nem írt is. Az első kötetnél nem éreztem ilyen gyakran az oktató-nevelő szándékot, mint itt, de még így is inkább irodalmi szöveggyűjtemény ez a kötet, mintsem történelemkönyv.

 

A közel negyedét kitevő első írás (Ezüsthíd Füreden) a füredi Anna-bálok eredetét meséli el, egyúttal a Horváth családét, akik a reformkor idején, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc előtt kezdték el ezt a hagyományt. Lipták maga is ott lakott Balatonfüreden, háza ma a Magyar Fordítóház nevet viseli, s meglehet, életében épp olyan gyűjtőhelye volt a korszak íróinak-költőinek, mint a maga idejében a Horváth-ház nem is csak az irodalmároknak, de a haza megannyi nagyjának. Akik valóban a haza, a magyar nép javára igyekeztek cselekedni, kezdve azzal, hogy Kisfaludy Sándor vezetésével összeadták az első, Pesten kívüli kőszínházra valót, hogy magyar nyelven is élvezhesse a közönség a különféle színi előadásokat (ebbe egyébként korántsem csak a nemesek, de az egyház és a nép is beletette a magáét).

 

Ahogy a jegyzetekben az író be is vallja, a kötetben sorakozó történetekhez itt-ott ő maga is hozzászőtt, ahogy persze az olvasó is megsejti, hogy aligha hangozhattak el pontosan, szórul szóra ugyanígy egyes titkos megbeszélések például a Horváth-ház télikertjében. Ahogy az Aranyhíd sem igyekezett átfogó, tudományos szándékú munka lenni, úgy is itt cél volt, hogy olvasmányos, élvezetes legyen a kötet, és ezt el is érte. Ma is ugyanolyan jól esik ezt és a többi Lipták könyvet olvasni, sőt, veretes, kiművelt, szép stílusához hasonlót amúgy is ritkán hallani-olvasni manapság.

 

De nem csak hajdanvolt, valóban nagy magyarokról olvashatunk itt, a népről is szólnak történetek, illetve a Balaton és környéke földrajzi, sőt biológiai érdekességeiről-csodáiról (ld. pl. A tihanyi varázsfüvek). Akad hátborzongató, kísérteties sztori (mint A három tallér vagy A szepezdi csutora), és legenda, mely több formában is fennmaradt (Az elrabolt menyasszony), és így tovább. A magyar nép szenvedéseiről és furfangjairól egyaránt szót ejt Lipták Gábor, s ez különösképp olyan vetülete az Ezüsthíd-nak, melyre a mai olvasónak is nagy szüksége lehet. Ahogy a hazának is jól jönne néhány olyan vezető, úr, nagybirtokos, vagy hatalommal bíró, akármilyen címzetes akárki, aki tényleg a népért teszi a dolgát, ahelyett, hogy a saját zsebét tömi. De meg van is ebben a kötetben nem egy történet, amelyből kiderül, hogy jár az ilyen érzéketlen, álnok ember…