Főkép

Paul Auster magyarul először most megjelenő, ám eredetileg 2008-as regénye különösen személyes, különösen sűrű és különösen sötét könyv. De nem csak a tartalma miatt. Ez a regény a gyász, a háború, a bűntudat, a képzelet és az öregség egybegyúrva – egyetlen szűk éjszaka leforgása alatt, egyetlen idős férfi fejében. És mégis: ez a sötét szoba, ez a magányos elmélkedés jóval nagyobb távlatokat nyit meg, mint elsőre sejtenénk.

 

A történet középpontjában a hetvenes éveiben járó kritikus, August Brill áll, aki egy baleset után ágyhoz kötve él lánya házában. A felesége már nem él, ő pedig álmatlanul, fájdalomcsillapítókon vegetálva próbálja túlélni az éjszakákat. Vele van a lánya, akit elhagyott a férje, és az unokája, Katya is, aki nemrég vesztette el szerelmét Irakban. Három generáció, három különböző trauma, három különféle csend.

 

Brill az ébren töltött órákat egy képzeletbeli történet szövögetésével próbálja kitölteni: egy alternatív Amerikában polgárháború dúl, és a főszereplő – egy mágikus erő által ebbe a világba pottyant bűvész – azt a feladatot kapja, hogy megölje azt az írót, aki ezt az egész világot megálmodta. Az írót, aki történetesen nem más, mint maga Brill. Ez az allegorikus rétegekben gazdag mese egyszerre paródia, politikai fantázia és önmagával viaskodó írói önreflexió. A fiktív világ brutális, sötét és abszurd, de ugyanakkor ismerősen groteszk – akár a sajátunk.

 

„Nem tudom, mennyi az idő. Az ébresztőóra mutatói nem foszforeszkálnak, és nem vagyok hajlandó újra felkapcsolni a lámpát, hogy kitegyem magam a villanykörte vakító fényének. Éjjel mindig megfogadom, hogy megkérem Miriamot, vegyen nekem egy olyan sötétben világító órát, de reggelre mindig elfelejtem. A fény kitörli a gondolatot, és a foszforeszkáló óra csak akkor jut eszembe újra, amikor már az ágyban fekszem, éberen, mint most is, és a láthatatlan mennyezetet bámulom a láthatatlan szobámban. Nem esküdnék meg rá, de fél kettő és kettő között lehet. Araszol az idő, araszol előre...

 

A honlap Miriam ötlete volt. Ha tudtam volna, mire készül, szóltam volna, hogy ne pazarolja rá az idejét, de titokban tartotta előttem (összejátszott az anyjával, aki szinte minden, valaha publikált írásomat megmentette), és amikor eljött New Yorkba a hetvenedik születésnapi vacsorámra, behívott a dolgozószobámba, bekapcsolta a laptopomat, és megmutatta a művét. A cikkek aligha érik meg a fáradságot, de a gondolattól, hogy a lányom számtalan órát töltött azzal, hogy begépelje azt a sok ősrégi írásomat — az utókor számára, ahogy ő fogalmazott -, kis híján elsírtam magam, meg sem bírtam mukkanni. Az érzelmes helyzetekből általában kibújok egy fanyar poénnal vagy szellemes megjegyzéssel, de aznap este egyszerűen átkaroltam Miriamot, és nem szóltam semmit. Sonia persze sírt. Mindig sírt, ha boldog volt, de ez alkalommal különösen meghatóak és szörnyűek voltak számomra a könnyei, mivel mindössze három nappal korábban derült ki, hogy rákos, és a prognózis borús volt, a legjobb esetben is bizonytalan. Senki sem hozta szóba, de mindhárman tudtuk, hogy a következő születésnapomat talán már meg sem éri. Ebben sajnos igazunk lett.”

 

Auster nagyon is tudja, mit csinál. Finoman, de könyörtelenül váltogatja a két szintet: a belső történet zavarba ejtő és szürreális, miközben Brill valósága fájdalmasan földhözragadt. A háború, a politika, a személyes veszteségek, az elbeszélés önkényessége – mind egybefonódnak ebben a különös, sűrű szövésű könyvben. Auster mesterien ír a hallgatásról, arról, hogyan sodródunk saját emlékeink és elhallgatott történeteink között, s miként próbálunk valamit kezdeni velük, ha már újrakezdeni nem tudunk.

 

Ez a regény nem könnyű olvasmány. De nagyon is fontos. Csendes könyv, amely épp ebben a csendben fejti ki valódi erejét. Megmutatja, mire képes a képzelet – nemcsak mint menekülőút, hanem mint túlélési stratégia. És talán éppen ettől olyan megrendítő.