Főkép

Azt hiszem, hogy az évek óta tartó autofikciós dömping során már egy ideje eljutottunk arra a pontra, hogy valami igazán különlegeset kell alkotnia annak, aki le akarja nyűgözni az olvasóit, akár a történet, akár a karakterek, akár stílus, vagy az elbeszélői szemszög szempontjából. Az olasz Andrea Bajani első magyarul megjelent könyvében, a Tíz évben elsősorban e két utóbbit próbálta igazán egyedire venni, ami egy kissé rideg, steril, ám talán éppen ettől sokszor nagyon fájdalmas szöveget eredményezett.

 

Az alig százötven oldalas mű egy olyan „rendszerhiba” pillanatával indul, mint amilyennel Peter Handke klasszikusában, A kapus félelme tizenegyesnél is találkozhattunk. A szöveget lejegyző, és ekkor épp negyvenegy éves elbeszélőtől a szokásos, kötelező és nagyjából kéthetente megtartott családi ebéd után megkérdezi az édesanyja, hogy ugye jönni fog máskor is? Ez a kérdés azonban váratlanul azt eredményezi, hogy a fiú nem kér többet súlyosan diszfunkcionális családjából, és a következő tíz évben nem is találkozik velük. És már az ötvenen túl ráébred arra, hogy ez a tíz év volt élete legboldogabb időszaka. De vajon miért? Erről szól maga a könyv.

 

„Még mindig nem világos számomra, hogy apám tényleg megverte-e anyámat, bár a rendőrség irattárában mindenképpen kell hogy legyen nyoma annak a kilencvenes évekbeli telefonhívásnak, amellyel a szomszédunk — akinek a feleségét emiatt apám később, az ő szavaival élve, tumorral büntette — azt kérte, hogy jöjjenek ki, mert sikoltozás és ütlegelés hallatszik a lakásunkból. Anyám nem tett feljelentést, ebben egészen biztos vagyok, tehát be sem idézték apámat, és perre vagy bármiféle ítéletre sem került sor. És a seb is még aznap éjjel behegedt anyám fején, noha, amikor beléptem a lakásba, és azt láttam, hogy egy rendőr társaságában ül a konyhában, csupa vér volt a haja. Nem volt szükség se sebtapaszra, se varrásra, bár most, írás közben ezt meglehetősen valószínűtlennek találom. Anyám elhaló hangon azt mondta a rendőrnek — a jelenlétemben —, hogy „minden rendben van, köszönöm", mire ő elindult kifelé, tapintatosan kerülgetve mindazt, ami az étkező padlóján hevert. Megvárta, míg a kollégája kijött a hálószobából, ahová bezárkózott apámmal, azután elhagyták a lakást.”

 

Bajani és elbeszélője már rögtön, a kezdet kezdetén úgy dönt, hogy úgy áll ehhez a kérdéshez, mint egy sebész, hidegen és távolságtartón, kizárólag arra koncentrálva, hogy vajon mi miatt lehet az, hogy míg a családot mindig is terrorizáló apjára élénken emlékezik, addig az anyjáról szinte semmilyen valódi emléke nincs, pedig egész életében ott volt mögötte. Így az egész felnőtt élete során elnyomott nőről, amennyire csak lehetséges, leválaszt minden családtagot (a gyakori dühkitöréseket produkáló férjet, saját magát és testvérét is), hogy megértse, ki is ő valójában.

 

A szerző kimondottan rövid fejezetekkel dolgozik, melyek mindegyike egy-egy olyan történést állít középpontba, amely azt eredményezi, hogy az egykori fiatal lány a házasságkötése után szinte azonnal elveszti önrendelkezését, és férje csendes rabszolgájává válik. Így olvashatunk arról, hogy miként befolyásolta a Rómából vidékre költözés, a barátnők és a munkahely hiánya, az, hogy évtizedekig nem lehetett saját telefonja, és még sorolhatnám.

 

Véleményem szerint a Tíz évet összességében ez a furcsa, talán nyomokban Ernaux-ra emlékeztető elbeszélői hang és stílus emeli ki az autofikciós hátterű, és elsősorban a diszfunkcionális családok problémáit megéneklő művek sorából, úgyhogy aki pontosan ilyet szeretne olvasni, az nyugodtan vágjon bele.