Főkép

A viszonylag hosszas hallgatás után ismét jelentkező Alessandro Baricco új regényének címe – Abel – első pillantásra bibliai allúziókat sejtet, de aki ismeri a szerzőt, tudja, hogy sosem az átiratok, hanem inkább a szándékos elmozdítások mestere. A történet nem Káin és Ábel újramesélése, hanem egy különös, csendes westernbe oltott filozófiai meditáció, amelynek középpontjában nem a cselekmény, hanem a történetmondás gesztusa áll. Ez lehetne lenyűgöző – és helyenként az is –, de gyakran tűnik inkább felszínesnek mint valóban mélynek.

 

A főhős, Abel Crow, akiből tíz év alatt legendát farag a pusztai jelenlét és hallgatás, nem annyira karakter, mint szimbólum. Ez a stilizáltság tudatos, a regény egész világképe erre épül, mégis: van, amikor az olvasó hiányolja a valódi, belső konfliktusokat. A történet mintha a saját pátoszának foglya lenne, miközben időnként megvillannak azok a finom emberi rezdülések, amelyek miatt Bariccót szeretni lehet. Talán röviden úgy írható le, mintha Cormac McCarthy elhagyna minden realista elemet a vadnyugati történeteiből, amelyekben nem marad más, csak a merő filozofálgatás, igaz, nem olyan magas színvonalon, mint ahogy azt megszokhattuk.

 

Talán nem túl meglepő, ha azt írom, hogy ebben az esetben a történet csak sokadlagos (és sokszor vesz hiteltelen fordulatokat), hiszen többnyire mindössze abból áll, hogy az időben ide-oda ugrálva betekintünk a címszereplő életébe, aki hol még kisgyerek, hol már vadnyugati legenda. Aztán hogy valami minimális kis íve is legyen a dolognak, egy nap megjelenik a húga, hogy összegyűjtse az egymástól nagyon is különböző testvéreket, ugyanis az édesanyjukat lótolvajlás miatt ki akarják végezni, amit ők természetesen nem hagyhatnak… 

 

„Fölém hajol, és azt mondja, Elég legyen. Az anyám. Azt sem tudom, éppen mit csináltam, talán sírtam, gyerekként tudtam sírni. Nem szigorú, nem is komoly, csak végtelenül nyugodt, úgy mondja, Elég legyen, mintha valami egyszerű dolgot írna le, mintha a legrövidebb útvonalat tanítaná meg. Miközben lehajol, egy szőke hajtincs a szemébe lóg, visszateszi a füle mögé. Finom szálú haja van, nyáron szinte fehér, hagyja nőni, hogy fel tudja tűzni a tarkóján, láthatóvá téve a tejfehér nyak karcsú vonalát, amit megszakít a meglehetősen férfias, zárt ing szegélye. Az inget nagy ritkán nyitva hordja a kis, szinte lapos mellén. Sosem visel szoknyát, kivéve a templomban, amikor templomba kell menni, azaz évente egyszer, talán kétszer. Sosem visel szoknyát azon különös okból, hogy úgy lovagol, ahogy közülünk senki, hullámzik a ló hátán, a lába a ló oldalához tapasztva, a sarka néha simogatás, máskor kés.”

 

Baricco prózája továbbra is letisztult, ritmikusan egyszerű, és néha valóban gyönyörű: van benne valami a sziklába vájt szavak súlyából. Mégis, a stiláris fegyelem mögött ezúttal kevesebb a dráma, a sűrűség helyenként inkább formanyelvi gyakorlatnak hat. A kérdések, amelyeket a szöveg felvet – mi marad belőlünk, ha legendává válunk? Lehet-e hallgatásból valódi életet építeni? – sokáig visszhangzanak, de nem biztos, hogy valódi válaszokat kínálnak.

 

Az Abel tehát nem Baricco legerősebb regénye, de nem is érdektelen. Aki ismeri a szerző nyelvi világát és érzelmi ritmusát, annak sokat adhat ez a könyv – főként, ha nem történetet, hanem hangulatot, nem karaktert, hanem gondolatot keres benne. Rövid, szikár, helyenként elbűvölő mű, amely nem mindig tudja, mit akar mondani – de azt stílusosan nem mondja.