Neige Sinno: Nyomorult tigris

Mivel már túl vagyok több mint 2500 szépirodalmi művön, azt hiszem, hogy már jelent valamit az, ha azt mondom, a most befejezett Nyomorult tigris volt az érzelmileg legmegterhelőbb mind közül. Ez persze a téma tükrében nem is csoda, hiszen ez a könyv egy majd’ egy évtizeden át tartó sorozatos nemi erőszakot, illetve lelki terrort átélő nő munkája, aki immár felnőttként próbált meg szembenézni az eseményekkel és egykori zaklatójával.

 

Az évek óta Mexikóban élő francia Neige Sinno annak ellenére írt egy elképesztően brutális és megterhelő könyvet, hogy a konkrét átélt erőszakról különösebben részletesen mesélne (igaz, az a néhány dolog, amit említ, éppen elég gyomorforgató), viszont tényleg megtesz mindent, hogy – amennyire csak lehetséges – megpróbáljon pártatlan maradni, és így megérthesse a történtekről állítólag mit sem tudó anyja és az abúzust elkövető nevelőapja nézőpontját. Mindent megtesz, de ebben a műben érthető módon a düh dominál.

 

A szerző elmondása szerint mindent úgy írt le, ahogy arra emlékszik (bár azt nem tudja és nem is akarja garantálni, hogy egyes emlékek nem torzultak el az évek során), úgyhogy ebben az esetben nem beszélhetünk még autofikcióról sem, hanem amit kapunk, az érdekes elegye a memoárnak, az esszének és hangulata szerint egy thrillernek. Sinno sokféleképpen próbálja megérteni és elmesélni az egészet, így többek között megpróbálja megrajzolni a főbb szereplők (a nevelőapa, az anya, a tőlük távol élő apa, illetve saját maga)  portréját, de ezek – pontosan érzi – sikertelenek, hiszen a férfi egyszer úgy néz ki, ahogy a környezete látja (egy igazi macsó, akiért bomlanak a nők, és aki ipari alpinistaként és hegyimentőként az egész környék csodálatát bírja), máskor meg úgy, ahogyan ő látta kislánykorában, valóságos szörnyetegként. De valahogy a férfi a kettő ötvözete lehetett, ami talán még undorítóbb.

 

„Egykori áldozatként nagyon erőt próbáló egy ilyen filmet végignézni, ahol az erőszaktevők emberi oldalát szeretnék bemutatni. A filmben az áldozatok elvontan vannak csak jelen, mert sem képen, sem jelenetekben nem szerepelnek. Nem jutnak szóhoz. A fogvatartottak mondanivalójában is alig-alig bukkannak fel, ők leginkább tévedéseikről, baromságaikról, sőt elkövetett „butaságaikról” beszélnek. Azt mondják, értik, hogy súlyos dolgot követtek el, de konkrétan soha nem beszélnek róla. Egyetlenegy sem ismeri be, hogy folytatólagosan, gyakran éveken át megerőszakolt egy gyereket, pedig éppenséggel ezért ítélték el őket."

 

Valószínűleg normális dolog, hogy nem képesek szembenézni tetteik súlyosságával. Ha képesek volnának, öngyilkosok lennének. Pedig szerintem annak, aki megerőszakol egy gyereket, ez volna az egyetlen tisztességes feldolgozás. Hogy haljon bele a szégyenbe. De nem, nem lesznek öngyilkosok (általában az incesztus áldozatai lesznek öngyilkosok, nem pedig az elkövetők), inkább a második esélyre való jogukat hangoztatják. Mi pedig, vagyis a társadalom, hosszú börtönbüntetésre ítéljük őket, mert azt választottuk, hogy elhisszük: minden joguk megvan ehhez a második esélyhez, hiszen egyszer majd véget ér a büntetésük. Lerótták az adósságukat. Szabadon távozhatnak.”

 

Aztán vérbeli irodalmárként kísérletet tesz arra, hogy bemutassa, ez a téma hogyan jelenik meg a szépirodalomban, így szerepet kap itt a Lolita, de Virginia Woolf önéletrajzi írásai is, hogy aztán megpróbálja a rideg, steril nyomozati anyagokat böngészve megérteni, hogy vajon mi visz rá egy népszerű huszonéves férfit, hogy megerőszakoljon egy hatéves gyereket… De ez egy olyan dolog, amit valószínűleg sem megérteni, sem megmagyarázni nem lehet.

 

A kötet második felében aztán elsősorban önmagát (és így minden hozzá hasonló áldozatot) veszi górcső alá, hogy megérthessük, milyen érzés volt átélni például azt, hogy míg a jó magaviselete miatt hamarabb szabaduló apjának mindenki köszönt a faluban, addig neki szinte senki, hiszen sokan úgy gondolják, hogy az ő feljelentése miatt lett rossz híre a településnek, és nem az apa tettei miatt, aki egyébként is „ezen kívül nem is ártott senkinek”…  De éppen ilyen borzalmas megtudni, hogy a férfi szabadulása után elvett egy, a lányával egyidős nőt, akitől született még négy gyermeke, akikkel ismét csak egy, a falutól elkülönülő házban lakik, ismét csak a gyerekekkel egy szobában. De a szerző ennél mélyebb és általánosabb dolgokkal is foglalkozik, például arra keresi a választ, hogy egy ilyen átélt trauma miként befolyásolja visszavonhatatlanul az áldozat személyiségét, gondolkodását, illetve az általa használt nyelvet egyaránt.

 

Sinno a könyvében egy helyütt azt írja, hogy reméli, a műve nem lesz túl sikeres, hiszen ez azt jelentené, hogy pusztán a témája miatt kapták fel, de azt kell mondanom, hogy ezt az alkotást nem csak a megkerülhetetlen témája, de a hihetetlenül magas színvonala és elgondolkodtató volta miatt is kötelező kézbe venni. Ne hagyjátok ki!