Főkép

A nemrég megjelent Ádám a Paradicsomban című új kötet kapcsán mindenképpen érdemes felidézni Rakel Haslund-Gjerrild korábbi művét, Az ég madarait, amely nem csak nagyon nagy kedvencem, de az egyik legfurcsább és legelgondolkodtatóbb posztapokaliptikus regény, amellyel eddig találkoztam. A fiatal dán szerző ebben a művében egy már-már szokványos világvége utáni alaphelyzetet használ fel arra, hogy lírai nyelven, zsigerien emberi kérdéseket tegyen fel: mit jelent embernek lenni, mi a nyelv szerepe a világ megértésében, és miképp torzul az énkép mások – és a mások nyelve – nélkül. A történet főhőse, egy névtelen lány, az emberiség eltűnése után egyedül bolyong egy elpusztult világban, ahol a túlélés nem fizikai, hanem lélektani és nyelvi kérdés. A mindössze 150 oldalas kötet Haslund-Gjerrild nyelvi érzékenységéről és gondolati mélységéről tanúskodik, s méltó előképe az új könyv lírai és filozofikus világának.

 

Számomra külön öröm volt az, hogy bár az új mű sok szempontból nagyon távol áll az előzőtől, de ettől függetlenül éppen olyan magas színvonalon íródott, és éppen olyan eredeti is. De hogy miről is szól voltaképpen? Egy hazánkban talán nem túl ismert festőművész, Kristian Zahrtmann életéről (vagy pontosabban életének egyes eseményeiről), mégpedig úgy megírva, hogy a nyelvezet megidézze az expresszionizmus előfutárának tartott férfi művészetét, de e mellett megjelenjen többek között a másság, a homoszexualitás elfogadásának, illetve el nem fogadásának kérdése is.

 

Tehát elmondható, hogy a nyelv ezúttal is központi szerepet kap a kötetben, ám míg az előzőben az egyik, vagy talán az utolsó ember vesztette el a nyelvromlás, nyelvvesztés révén a kapcsolatát a világgal, addig az új műben egy festő rendkívül egyéni látásmódja révén hoz létre egy olyan művészi világot, amellyel sokszor nem igazán tudnak mit kezdeni a kortársak. Ez a rész remekül működik, hiszen mindvégig a jobbára idős alkotó monológját hallgatjuk (jobbára idős, ugyanis sokat ugrálunk az időben), akinek azonban elég gyakran elvonja valami, vagy pontosabban valaki a figyelmét a képekről: azok a fiatal férfi tanítványok, illetve modellek, akiket igyekszik behálózni és magához csábítani. Ez azonban a 19-20. század fordulóján nem biztos, hogy a legjobb ötlet….

 

„Itt fekszik: a modell, aki nem aludt el, akit nem kellett csevegéssel, szünetekkel és kávéval ébren tartani, aki úgy tanulmányozott engem, ahogyan én őt, amikor órákig ült meztelenül a nádszékben, miközben festettem. Látni véltem benne az éhséget. A sarkalló kényszert, amely felébreszti az emberben a vágyat, hogy több akarjon lenni önmagánál, valami más. A legtöbb modell elunja magát, kifejezéstelenné válik az arca és csak vegetál, ennyi erővel akár a földet is festhetné az ember, de Hjalmar más volt”

 

Ennek a szűk háromszáz oldalas kötetnek elég érdekes a felépítése, hiszen ahogy előre-hátra ugrálunk az időben, és ahogy elénk kerülnek az ekkoriban élő és mára már nem igazán ismert művészek és közéleti szereplők tucatjai, nem igazán lehet fogalmunk arról, hogy hová is fog kifutni ez az egész, főleg annak tükrében, hogy egyre sűrűbben bukkannak elő mellékletként korabeli újságcikkek, rendőrségi, illetve bírósági jegyzőkönyvek, amelyek mind a homoszexualitás korabeli megítéléséről és büntethetőségéről, valamint konkrét bűnügyekről szólnak. Talán nem árulok el sokat azzal, ha leírom, ezek mind a „Nagy erkölcsi perhez” kapcsolódnak, az utolsó olyan jogi csatározáshoz, mely során még bíróság elé állították a melegeket Dániában.

 

Összességében azt tudom mondani, hogy a fiatal dán szerző ezúttal is egy kimondottan eredeti és jól átgondolt regénnyel jelentkezett, amely körülményeiről és alakjairól bár valószínűleg nem tudunk túl sokat idehaza, de ettől függetlenül ismét csak egy igazán mély olvasmányhoz lehet szerencséje annak, aki belevág.