Főkép

Én is azok közé tartozom, akik először nagyon meglepődtek a tanzániai Abdulrazak Gurnah Nobel-díján 2021-ben, majd ahogy jöttek szép sorban a magyar fordítások, kalapot emeltem az általában realista, különösebb posztmodern írói trükköket mellőző afrikai szerző művei előtt, amelyek közül több kedvencem is lett. Írom ezt úgy is, hogy a két utóbbi már nem nyert meg annyira. Éppen ezért örültem nagyon annak, hogy az évtizedek óta az Egyesült Királyságban élő alkotó legújabb regényében, mely A tengernél címet viseli, ismét visszatért ahhoz a stílushoz és minőséghez, amit annyira megkedveltem annak idején.

 

Az új mű csalóka egyszerűséggel indul: a hatvanas évei közepén járó, magát Rajabnak nevező menekült úgy dönt, hogy megpróbálja elmesélni, hogyan jutott el az Egyesült Királyságba. De aztán már rögtön a kezdet kezdetén elakad annál a pillanatnál, amikor egy reptéri bevándorlási hivatalnok elkoboz tőle egy számára nagyon fontos ládikát. A következő közel száz oldal a ládika története, amelyből persze megismerhetjük az akkor még alig harmincas hősünket is, aki éppen a zanzibári brit uralom végén vág bele egy jövedelmező bútorüzletbe, mely révén megismeri a láda eredeti tulajdonosát, a perzsa Huszeint, akiről azt rebesgetik, hogy nem csak roppant dörzsölt kereskedő, de azt is, hogy bizony elcsábította egy helyi tisztviselő tizenöt éves fiát…

 

Gurnah narrációja a szokott módon ráérős, de így legalább bőven van időnk megismerni az elbeszélőnket, aki ebből a szemszögből egy csendes, okos és kellőképpen nyitott figurának tűnik, egy olyan alaknak, aki szinte mindig a legjobb döntést hozza, és aki éppen csak annyira kerül közel a megszálló britekkel, amennyire szükséges. És közben persze a szerzőre olyannyira jellemző módon rengeteget megtudhatunk a sziget történelméről, a brit és arab hódítókról, a függetlenség elnyeréséről, na meg persze a korabeli életről is.

 

„Az apám két évvel korábban nősült meg. Amikor először hallottam tőle, azt gondoltam, mennyire hiábavaló cselekedet. A kikötőből tartottunk hazafelé, én örömittas voltam, hogy ilyen hosszú idő után végre visszatértem, régen látott ismerősökkel köszöntöttük egymást, így csak fél füllel figyeltem rá. De azt tudom, hogy a sok vigyorgás és integetés közepette azon járt az eszem, minek kellett egy ilyen öregembernek megnősülni? Persze nem mondtam neki. Ilyen arcátlanság hallatán gondolkodás nélkül hazáig ütött volna. Örülök is, hogy nem mondtam semmit, mert most már másképpen gondolom. Tudom, hogy az ember soha nem hagy fel a vággyal, hogy élhessen, sem a vágygyal, hogy társa, célja legyen. Valószínűleg tartott attól, hogy rosszul fogadom a hírt, pont amiatt, ahogyan anyámat szerettük. De igazából nem zavart a dolog, akkor sem, azóta sem. Amikor megérkeztünk a házba, oda, ahová az újranősülés után költözött, eszembe jutottak a ház előző lakói.”

 

Aztán jön a csavar, Latif elbeszélése, amely jelentősen megkérdőjelezi az eddig olvasottakat. Latif, akinek szintén nem ez az igazi neve, már évtizedek óta az Egyesült Királyságban él, és egy menekültügyi szervezet felkérésére beszél azzal a Rajabbal, akit már régóta ismer, és aki, mint kiderül, tönkretette a férfi családjának életét. Erről a konfliktusról sokat nem szeretnék mesélni, de az író eléri vele, hogy ne tudjuk, kinek higgyünk, hiszen mindkét történt egyszerre tűnik igaznak. Ráadásul Latif révén egy olyan nem mindennapi migrációs útvonalat is megismerhetünk, amely az NDK-n keresztül vezetett Nyugatra.

 

A tengernél valahol ott van nálam, mint a legjobban sikerült Gurnah alkotások, hiszen egyszerre vannak benne jól megírt karakterek, csendesen csordogáló, ám annál erősebb és egymásnak is ellentmondó történetek, na meg persze rengeteg ezekhez kapcsolódó ismeretanyag a zanzibári történelemmel, a gyarmatosítással, az egykori gyarmatok függetlenedésével, valamint a migrációval kapcsolatban. Minden sorát élveztem.

 

És talán ez az egyik legnagyobb ereje Gurnah írásainak: hogy a lassúságuk ellenére sem hagyják nyugodni az olvasót. A Tengernél lapjain nem csupán sorsok bomlanak ki, hanem finoman és észrevétlenül a morális bizonytalanság is állandó szereplővé válik. Hogy meddig tart az igazság, hol kezdődik az önfelmentés, és hogy lehet-e tisztességesen túlélni a történelem viharaiban – ezekre a kérdésekre nem ad egyértelmű válaszokat, de éppen ezért marad velünk sokáig a könyv elolvasása után is.