Főkép

Szélvihar és némi eső kísérte ezt a koncertet, de egyrészt a Barba Negra kék színpadának sátrán belül egyik sem ért minket, másrészt a felhangzó dalok egy része konkrétan a végítéletről szólt, ami odakinn legalábbis egyelőre elmaradt.

 

A Devil Seedet nem ismertem korábban, csak a koncertre készülve hallgattam meg néhány dalukat. A jobbára csuklyákban színpadra lépő csapatot azonnal szimpatikussá tette az, hogy egy nagyon kevesek által játszott irányzatban alkotnak. Azt talán a nem-metalosok is tudják, hogy minden heavy metal zene atyja a Black Sabbath volt, ám azt már sokkal kevesebben, hogy azon belül is az ő lassú, komor, ítéletnapi hangulatú gitárriffjeikből és dalszövegeikből nőtt ki a doom (vagyis végzet) metal. A ’80-as években a svéd Candlemass vitte ezt tovább egy epikusabb irányba, még lassabb tempókkal, még fájdalmasabb-félelmetesebb, egyúttal színpadiasabb-drámaibb irányba. A Devil Seed is ezen a vonalon mozog. Ami egyedivé teszi őket ezen belül, az egyrészt az okkult szövegvilág és atmoszféra, másrészt az énekesnő, Stragessa személye. Eleve az, hogy női ének van ilyen komor zenéhez, ritkább, mint a fehér holló, és ő szemlátomást éli is ezt a világot, ezért elhiszem neki, amit énekel. Ugyanakkor néha úgy éreztem, a hangja jobban illene könnyedebb zenékhez. Az összkép azonban pozitív volt, különösen a záró tétel (elnézést, a címét nem jegyeztem meg) volt hatásos.

 

Devil Seed

Devil Seed

 

 

A négy fellépő közül egyedül az At Night I Fly-t nem nevezhetjük doomnak, még ha van is néhány lassabb, vaskos riffjük. Az ő zenéjüket inkább a progresszív metalba szokás besorolni. Viszont itt is az a Bátky Zoltán, azaz BZ énekel, aki az est fő attrakciójának számító Wall Of Sleepben, és önmagában az, hogy mindkét koncertet remekül dalolta végig, elismerésre méltó teljesítmény. BZ emblematikus figura, vikingszerű fazonjával és óriási dallamaival valójában a honi rock/metal élet egyik alapembere. Számos zenekarban megfordult, és mindenütt olyan minőséget hozott, ami miatt máig emlegetjük a vele készült anyagokat. De az ANIF többi muzsikusa is kiváló (még ha a szintis valamiért épp hiányzott is), Horváth András Ádám gitárost pedig külön is ki kell emelnem. Túl azon, hogy ő a fő dalszerző, mind riffjei, mind szólói élményszámba mennek. Progresszív vonalon gyakran érzem azt, hogy adott gitáros erőlködik, hogy keménynek tűnjön, a szólói meg elsősorban a technikai felkészültségét prezentálják, miközben az érzés, a harmónia elmarad. Nem így Andrisnál. Ha odavág a húroknak, annak tényleg súlya van, a szólói pedig olyan szépek, úgy mesélnek, hogy nem lehet felindulás nélkül hallgatni. Jelen koncertjükön persze igyekeztek a súlyosabb dalaikat hozni, és mind ült, de talán a Chains és a Gethsemane adta a legtöbbet – nekem legalábbis.

 

At Night I Fly

 

 

A Magma Rise (és a Wall Of Sleep) kapcsán muszáj egy kis magyar underground metal történelemórát tartanom. A ’90-es évek második felében a Mood nevű zenekar hozta el hazánkba az igazi doom muzsikát. Akkoriban amúgy is reneszánszát élte ez az irányzat nemzetközileg, és ők is elértek némi elismerést külföldön, itthon pedig egy szűk, ám annál lelkesebb réteg örök kedvenceivé lettek. A csapatot Holdampf Gábor énekes és Füleki Sándor gitáros alapította, miután kiváltak a Leukémia nevű, szintén kultikus hardcore zenekarból. Négy album után azonban feladták a kilátástalan küzdelmet, s ők ketten a Wall Of Sleepben folytatták a klasszikusabb doom vonalat, míg Hegyi Kolos gitáros, Megyesi Balázs basszusgitáros és Koltay Tamás dobos megalapították a stoner felé hajló Stereochristot. Idővel azonban Sanyi és Gábor között is kiéleződtek a zenei ellentétek, így aztán 2010-ben Holdampf kiszállt, és Kolos csatlakozásával megalapította a doom keserűbb, komorabb, szikárabb és súlyosabb válfaját játszó Magma Rise-ot, míg Sanyi egyre jobban teret engedett a WOS-ban a dallamosabb hard rock/heavy metal hatásainak.

 

Magma Rise

 

 

A Magma Rise-ban tehát nincs meg a Moodra anno jellemző „mosolygósabb”, felszabadultabb vonal, mégsem tisztán súly és gyász ez a zene. Különösen a két gitáros hoz felemelő, ünnepélyes, hovatovább gyönyörű dallamokat. Gábor hangja, stílusa viszont az évekkel csak komorabb, fájdalommal telibb lett, illőn a dalok üzenetéhez.

Koncertjükbe fért néhány dal a korábbi anyagokról is, ám a gerincét a múlt évi Neither Land Nor Sea dalai képezték. Magam ezt tartom a legegységesebb, legjobb lemezüknek, és még úgy is átjött az azt jellemző fenséges, átható hangulat, hogy a hangzással voltak bajok. A többi zenekarnál is, de itt már úgy éreztem, hogy az ének a fájdalomküszöbön túlra van vezérelve, meg hogy OK, hogy a metal legyen hangos, de ne úgy, hogy robajjá folyjon össze… (Arról nem is szólva, hogy fotós szempontból mennyire rossz, hogy az amúgy látványos világítás és háttérvetítés közepette a zenészek arca szinte folyamatosan sötétben van. De alighanem a közönség is örülne, ha jobban láthatná a muzsikusokat…)

 

A Wall Of Sleep hetedik albuma, a kritikusok részéről kimagaslóan lelkesen fogadott The Kingdom lemezbemutató koncertje volt ez az este, és nagyon szerettem volna, ha az egészet eljátszották volna. Hogy mégsem panaszkodom, az csak annak köszönhető, hogy a program többi dala is remek volt. Sőt, amennyire jó volt élőben hallani öt új tételt, annyira sütöttek a korábbiak is. A Holdampf-érát a magával ragadó Time of the Goblins, a katartikus Sun Faced Apostles és a Signs képviselte, míg a Cselényi Csaba énekével készült két anyagról az Army of the Dead, a Hungry Spirits ill. a jó kis southern rock ízekkel fűszerezett No Quarter Given került elő. És BZ remekül hozta ezeket is, és jó, hogy így a WOS számos különféle arca előkerült. Ezek épp úgy fénypontok voltak, mint mondjuk a Deserter az első BZ-s albumról (The Road Through the Never 2018). De az is világos volt, hogy az új anyag három hatalmas hovatovább slágere, a címadó, a Kingslayer és a The Last Straw élőben is hatalmasat üt. Utóbbi konkrétan a ’80-as évek hard rockját idézi, simán lehetett volna abban a korszakban MTV-s sikernóta, miközben a szövege irdatlan sok élettapasztalatot sűrít magában.

 

Wall Of Sleep

 

 

A hangzás amúgy náluk volt a legjobb, még ha időbe is telt, mire kialakult, és a közönség sem oldódott könnyen. Ilyesmit korábban is tapasztaltam a Barbában, meglehet, túl nagy a tér, és egy szűkebb-kisebb helyen, mint az A38 vagy a Dürer Kert talán gyorsabban egymásra talált volna a zenekar és a nézősereg (mely amúgy nem töltötte be a teret, de nem is volt szerény méretű). Ám a koncert második felére tényleg örömünneppé vált a koncert, még ha furán hangzik is ez, tekintve, hogy az új albumot is záró, végtelenül komor szövegű, mégis felemelő The Plague-gal zárták a fellépést. A Black Sabbath misztikusabb vonalával, s főleg a Ronnie James Dio/Tony Martin énekesekkel készült anyagokkal rokon, monumentális dal úgy csapott át rajtunk, mint a háttérvetítésen látható óceán. De az elköszönés-meghajolás közepette már mindenki mosolygott, pláne, mikor Füleki Sanyi előkapta már-már közmondásos ásványvizét, jelezve, hogy na, ebből nem kap senki :)

 

További fotókért katt ide.